„Aki reménység ellenére
reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz, a szerint, amint megmondatott:
így lészen a Te magod.” Róma 4,18.
Néha nem sok okunk van a
reménységre! Minden ellene szól ennek, és úgy érezzük, fölösleges hinnünk, mert
úgysem úgy lesz, ahogy szeretnénk! Ábrahám története viszont bemutatja nekünk,
hogy az Isten ígéretei biztosak, és arra lehet építeni a sorsunkat. Annyira
örülök, hogy a Biblia úgy mutatja be Ábrahámot és Sárát, mint valóságos
embereket hibáikkal, gyarlóságaikkal együtt! Nem színezi ki a történetüket, nem
hallgat el sötét részleteket életükből, amelyekre nem lehettek valami büszkék,
hanem a Biblia a melléfogásaikat is elénk tárja, hogy tanuljunk belőle….
Ábrahám 100 éves volt, amikor
végül is megszületett a megígért gyermek, Izsák. Hogyan is bízhattak volna
Isten szavában, amikor Sára meddő volt, és már a 90. életéve felé haladt….
Ezért is folyamodtak a korabeli szokáshoz, mely szerint, ha az úrnő szolgálója
szül gyermeket a férjtől, sajátjának tekintheti azt. Teljesen kézenfekvő volt,
hogy Isten így teljesíti az ígéretet, nem? Mégsem ez volt az Úr útja! Így szólt
a Teremtő egy napon szolgájához: „Kétség nélkül a te felesége Sára szül néked
fiat. Nevezd annak nevét Izsáknak.” I.Móz.17,19. Lehet-e hinni Istennek?
Rábízhatom-e az életemet? Még Sára is nevetett, amikor ezt a képtelenséget
meghallotta…. Sokszor ilyen kilátástalannak tűnnek az Úr ígéretei, de tudd meg,
hogy az Isten nem ember, hogy hazudjék! Beteljesíti, amit mondott! Minden
emberi hitetlenség ellenére megszületett Izsák. El tudom képzelni, mennyire
örültek az ígéret fiának a szülök! Biztos, hogy dédelgették, kényeztették,
hiszen idős korukban született, és Ő viszi tovább a nevet… Mindent megadtak
neki, óvták széltől, víztől, melegtől. Egyszer csak, amikor már felnőtté
vált Izsák, különös paranccsal fordult Isten Ábrahámhoz: „… Ábrahám!...vedd a
te fiadat…. akit szeretsz, Izsákot….,áldozd meg..! I.Móz.22,2. Miről van szó???
Az ígéret gyermekét áldozzam fel??? Mégsem olvassuk azt a Szentírásban, hogy
Ábrahám ellenkezett volna Istennel. Eleget járta már a maga útját, eleget hibázott
már! Élete során megtanulta, hogy jobb az Istenre hagyatkozni még akkor is,
amikor nem pontosan érti, hogy mi, miért van! Persze azért feleségének nem
mondta meg a dolgot, ki tudja miért….? Elindultak tehát a Mórija hegyére,
hogy véghezvigye azt, amit emberi ésszel fel sem lehet fogni, de biztos, hogy a
legjobb, mert az Úr mondta… kész lett volna feláldozni a fiát, akit annyira
szeretett – lehet, hogy túlságosan is! Ekkor Isten megállította a kezét, és nem
engedte, hogy megölje az ígéret gyermekét.
Elgondolkoztam azon, hogy
miért kérte Isten ezt a kegyetlennek tűnő dolgot? Csak egy magyarázat van rá!
Mivel Ábrahám már sokszor melléfogott rövid, de eseménytelen élete során, ezért
be kellett bizonyítani Sátánnak és az el nem bukott világok lakóinak, hogy
élete megváltozott, és felnőtt ahhoz, hogy Isten népének az ősatyja legyen. Az
Úr biztos volt abban, hogy Ábrahám kiállja a próbát, de Sátán vádolta Istent,
hogy ilyen eszközei vannak.… Ezért be kellett mutatni Ábrahámnak, hogy ki az
első az életében… hogy még a legdrágábbat is képes feláldozni Érte!
Nekünk is fel kell mennünk
legalább egyszer a magunk Mórija hegyére! Csetlő-botló életünk során bennünket
is vádol Sátán bűneinkkel Istennél! Van is miért, és ezt jól tudja, hiszen Ő
visz bele a bukásokba. Pedig nem az a lényeg, hogy mennyit vétkeztünk, hanem
az, hogy megvalljuk Istent mindenki előtt, hogy Ő a legfontosabb számunkra. Nem
kéri az Úr, hogy valóban áldozzuk fel életünk legdrágábbját, csak a szándék a
fontos! Megtennénk, ha arra kerülne a sor, de ez nem elégséges. Istennek a maga
Fiát kellett feláldoznia bűneink eltörlése végett…
Ma mondd el az Örökkévalónak, hogy Ő a
legfontosabb számodra, és öleld meg azt, akit kész lennél még akár feláldozni
is Érte! Mert ha valakit nagyon szeretsz, kész vagy lemondani róla, ha ezt
kívánja Isten….
----------------------------------
Ezékiel küldetést kap Ezékiel 1,1–14; 2
Ezékielnek elhívása és
szolgálata kezdetén egy nem mindennapi látomásban
van része. Ez a látomása egy
egész életre meghatározza küldetését.
Küldőjének jelenléte és
üzenete elégséges volt a feladat hibátlan és megfelelő
teljesítésére. Egyetlen
szolga sem alkalmas addig az üzenet átadására,
amíg nincs személyes
meggyőződése és kapcsolata azzal, aki megbízta őt a
szolgálattal. Ha Ezékielben
később felmerült volna a gondolat, hogy elfelejtse
vagy felhígítsa az üzenetet,
ez a látvány végig elkísérte és emlékeztette arra,
hogy kitől kapta a
megbízatást.
A látomás rendkívüli
benyomást gyakorolhatott rá. Ebből könnyen megérthette,
hogy milyen feladat vár rá.
Nem volt könnyű dolga! Izrael megkeményedett
fiainak kellett mondania
Isten üzenetét, akiknél számíthatott arra,
hogy nem fogják fogadni azt.
Ez arra is késztethette a profétát, hogy hagyjon
alább buzgóságával, és ne
prédikáljon tovább, hiszen úgy sincs kinek mondani...
De az isteni látomás egy
olyan elindulást adott, aminek emlékezete
nem engedte, hogy valamikor
is meghátráljon.
Nagyon sokszor kerülnek Isten
szolgái ilyen és hasonló helyzetbe. Az
igét mondani kell, de a
fogadtatás gyakran nem az éljenzés... Könnyen megfordulhat
Isten mai szolgáinak fejében,
hogy „eddig volt és nem tovább”. De
ha ott van az elhívás
átélése, az a csodálatos vagy megrendítő találkozás az
Úrral, akkor az mindig
meghatározza a szolgálat folytatását. Isten szolgája
mindig emlékszik arra a
látomásra, amivel őt az Úr először megszólította.
Még ha fogadják is az igét a hallgatók,
akkor is könnyen ott van az elfáradás
veszélye. Mennyivel inkább
akkor, amikor nem fogadják azt! Még inkább
okot ad az elcsüggedésre, ha
az ismert, bűnt megítélő vagy lelkesítő ige
nem kell, hanem „saját
kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert
viszket a fülük” (2Tim 4,3).
Uram, engedd szolgáidnak
jelenléted újabb átélését, hogy fáradhatatlanul
vihessék tovább üzenetedet,
akár fogadják, akár nem!
