Hinni a reménytelenség ellenére is…..

„Aki reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz, a szerint, amint megmondatott: így lészen a Te magod.” Róma 4,18.

Néha nem sok okunk van a reménységre! Minden ellene szól ennek, és úgy érezzük, fölösleges hinnünk, mert úgysem úgy lesz, ahogy szeretnénk! Ábrahám története viszont bemutatja nekünk, hogy az Isten ígéretei biztosak, és arra lehet építeni a sorsunkat. Annyira örülök, hogy a Biblia úgy mutatja be Ábrahámot és Sárát, mint valóságos embereket hibáikkal, gyarlóságaikkal együtt! Nem színezi ki a történetüket, nem hallgat el sötét részleteket életükből, amelyekre nem lehettek valami büszkék, hanem a Biblia a melléfogásaikat is elénk tárja, hogy tanuljunk belőle….

Ábrahám 100 éves volt, amikor végül is megszületett a megígért gyermek, Izsák. Hogyan is bízhattak volna Isten szavában, amikor Sára meddő volt, és már a 90. életéve felé haladt…. Ezért is folyamodtak a korabeli szokáshoz, mely szerint, ha az úrnő szolgálója szül gyermeket a férjtől, sajátjának tekintheti azt. Teljesen kézenfekvő volt, hogy Isten így teljesíti az ígéretet, nem? Mégsem ez volt az Úr útja! Így szólt a Teremtő egy napon szolgájához: „Kétség nélkül a te felesége Sára szül néked fiat. Nevezd annak nevét Izsáknak.” I.Móz.17,19. Lehet-e hinni Istennek? Rábízhatom-e az életemet? Még Sára is nevetett, amikor ezt a képtelenséget meghallotta…. Sokszor ilyen kilátástalannak tűnnek az Úr ígéretei, de tudd meg, hogy az Isten nem ember, hogy hazudjék! Beteljesíti, amit mondott! Minden emberi hitetlenség ellenére megszületett Izsák. El tudom képzelni, mennyire örültek az ígéret fiának a szülök! Biztos, hogy dédelgették, kényeztették, hiszen idős korukban született, és Ő viszi tovább a nevet… Mindent megadtak neki, óvták széltől, víztől, melegtől.  Egyszer csak, amikor már felnőtté vált Izsák, különös paranccsal fordult Isten Ábrahámhoz: „… Ábrahám!...vedd a te fiadat…. akit szeretsz, Izsákot….,áldozd meg..! I.Móz.22,2. Miről van szó??? Az ígéret gyermekét áldozzam fel??? Mégsem olvassuk azt a Szentírásban, hogy Ábrahám ellenkezett volna Istennel. Eleget járta már a maga útját, eleget hibázott már! Élete során megtanulta, hogy jobb az Istenre hagyatkozni még akkor is, amikor nem pontosan érti, hogy mi, miért van! Persze azért feleségének nem mondta meg a dolgot, ki tudja miért….?  Elindultak tehát a Mórija hegyére, hogy véghezvigye azt, amit emberi ésszel fel sem lehet fogni, de biztos, hogy a legjobb, mert az Úr mondta… kész lett volna feláldozni a fiát, akit annyira szeretett – lehet, hogy túlságosan is! Ekkor Isten megállította a kezét, és nem engedte, hogy megölje az ígéret gyermekét.

Elgondolkoztam azon, hogy miért kérte Isten ezt a kegyetlennek tűnő dolgot? Csak egy magyarázat van rá! Mivel Ábrahám már sokszor melléfogott rövid, de eseménytelen élete során, ezért be kellett bizonyítani Sátánnak és az el nem bukott világok lakóinak, hogy élete megváltozott, és felnőtt ahhoz, hogy Isten népének az ősatyja legyen. Az Úr biztos volt abban, hogy Ábrahám kiállja a próbát, de Sátán vádolta Istent, hogy ilyen eszközei vannak.… Ezért be kellett mutatni Ábrahámnak, hogy ki az első az életében… hogy még a legdrágábbat is képes feláldozni Érte!

Nekünk is fel kell mennünk legalább egyszer a magunk Mórija hegyére! Csetlő-botló életünk során bennünket is vádol Sátán bűneinkkel Istennél! Van is miért, és ezt jól tudja, hiszen Ő visz bele a bukásokba. Pedig nem az a lényeg, hogy mennyit vétkeztünk, hanem az, hogy megvalljuk Istent mindenki előtt, hogy Ő a legfontosabb számunkra. Nem kéri az Úr, hogy valóban áldozzuk fel életünk legdrágábbját, csak a szándék a fontos! Megtennénk, ha arra kerülne a sor, de ez nem elégséges. Istennek a maga Fiát kellett feláldoznia bűneink eltörlése végett…

Ma  mondd el az Örökkévalónak, hogy Ő a legfontosabb számodra, és öleld meg azt, akit kész lennél még akár feláldozni is Érte! Mert ha valakit nagyon szeretsz, kész vagy lemondani róla, ha ezt kívánja Isten….

----------------------------------

Ezékiel küldetést kap Ezékiel 1,1–14; 2

Ezékielnek elhívása és szolgálata kezdetén egy nem mindennapi látomásban

van része. Ez a látomása egy egész életre meghatározza küldetését.

Küldőjének jelenléte és üzenete elégséges volt a feladat hibátlan és megfelelő

teljesítésére. Egyetlen szolga sem alkalmas addig az üzenet átadására,

amíg nincs személyes meggyőződése és kapcsolata azzal, aki megbízta őt a

szolgálattal. Ha Ezékielben később felmerült volna a gondolat, hogy elfelejtse

vagy felhígítsa az üzenetet, ez a látvány végig elkísérte és emlékeztette arra,

hogy kitől kapta a megbízatást.

A látomás rendkívüli benyomást gyakorolhatott rá. Ebből könnyen megérthette,

hogy milyen feladat vár rá. Nem volt könnyű dolga! Izrael megkeményedett

fiainak kellett mondania Isten üzenetét, akiknél számíthatott arra,

hogy nem fogják fogadni azt. Ez arra is késztethette a profétát, hogy hagyjon

alább buzgóságával, és ne prédikáljon tovább, hiszen úgy sincs kinek mondani...

De az isteni látomás egy olyan elindulást adott, aminek emlékezete

nem engedte, hogy valamikor is meghátráljon.

Nagyon sokszor kerülnek Isten szolgái ilyen és hasonló helyzetbe. Az

igét mondani kell, de a fogadtatás gyakran nem az éljenzés... Könnyen megfordulhat

Isten mai szolgáinak fejében, hogy „eddig volt és nem tovább”. De

ha ott van az elhívás átélése, az a csodálatos vagy megrendítő találkozás az

Úrral, akkor az mindig meghatározza a szolgálat folytatását. Isten szolgája

mindig emlékszik arra a látomásra, amivel őt az Úr először megszólította.

Még ha fogadják is az igét a hallgatók, akkor is könnyen ott van az elfáradás

veszélye. Mennyivel inkább akkor, amikor nem fogadják azt! Még inkább

okot ad az elcsüggedésre, ha az ismert, bűnt megítélő vagy lelkesítő ige

nem kell, hanem „saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert

viszket a fülük” (2Tim 4,3).

Uram, engedd szolgáidnak jelenléted újabb átélését, hogy fáradhatatlanul

vihessék tovább üzenetedet, akár fogadják, akár nem!