I s t e n

Nincsen olyan ember, akit le ne verne

Az életnek ezer gondja, búja, terhe,

Sok szomorúsága, -

Kinek, ha előtte veszve látszik minden:

Ne szállana Hozzád, nagykegyelmű Isten,

Könyörgő fohásza.

Gyönyörű Valóság, ott a fényes égbe’,

Te vagy a csüggedő lelek menedéke,

Vigasza, szerelme!

Mi lenne belőlünk, ha Téged nem tudnánk,

Vészes éjek árnyán merre-hova futnánk

Védelmet keresve?

Mért nem szédít alá meredélyek széle,

Tomboló viharban mért állunk nem félve

Villámok csatáját?

Feldúlt kicsi fészek újra miért épül,

Miért nem félti a szív újra jégveréstül

Zsenge gabonáját?

Ezer sebből vérzők gyógyulást mért hisznek?

Ki adta a reményt a haldokló szívnek,

Hogy megint feléled?

Mért tűnik egyszerre szomorúság, bánat,

S mért apad el könnye özvegynek, árvának,

Ha Veled beszélhet?

Oly jól esik tudnunk, hogy Te élsz felettünk,

S örvénybe süllyedni nem hagyod a lelkünk,

Amelyet Te adtál!

Te vagy a nagy örök, bíztató szivárvány!

Mindent elveszítve mégsem bolygunk árván,

Ha Te, jó Istenünk szívünkben maradtál!

Krüzselyi Erzsébet

(Hozsannázó napok, I.kötet, 16.old)