A kereszt 

Keresztet a földön mindegyik ember kap,
Az egyik kisebbet, a másik nagyobbat.
Születhet kunyhóban, avagy palotában,
Elkészítve várja az ő keresztfája.

Az a csoda aztán, hogy senki sem látja,
Mint vérzik a válla, s hogy sebes a háta.
Van, ki alázattal és lehajtott fővel
Viszi a keresztjét krisztusi erővel.

Van, aki könnyen hordja, s még nevetni is tud,
Míg a másik zokog, s le a földre rogy.
Van, aki büszkén viszi, hisz más úgysem látja,
Milyen nagy a másik keresztfája.

Van aki zokogva, zúgolódva viszi,
Minden sarkon megáll s ha lehet leteszi.
Van, aki dicsekszik, örül ha megszánják
Olcsó könnyek sokszor áztatják orcáját 

Van aki keresztjét más vállára rakja,
Abban a hiszemben, vissza már nem kapja.
Van, aki félrenéz, hol jobbra, hol balra
És segít társain, segít így akarja.

Én a keresztemet fiatalon kaptam,
Elfogadni hej de sehogy sem akartam,
Sírtam, lázadtam, még össze is törtem,
S oh, csodák csodája, újranőtt előttem.

 Így aztán felvettem gyenge vállaimra,
Tudtam, hogy elkísér hűen a síromba.
Tövises utakon elgyengült a lábam,
Vittem a keresztem, meggörbült a hátam.

Elestem, fölkeltem, így ment éveken át,
Vittem és cipeltem a nehéz keresztfát.
Akartam feledni napsütötte tájon,
De keresztem fája ott is velem tartott.

És akik ismernek, szinte egytől-egyig,
Mind-mind kigúnyoltak és lettek csúfolóim.
Töviskoszorúmat jól fejembe nyomják,
Könnyeim patakját szélesebbre vájják.

Így hát a keresztem nehéznek tartottam
Ezért hozzá több más kis keresztet kaptam,
Immár ott állnak szeretteim sírján.
Megszaporodott már hatalmas keresztfám. 

Meg is öregedtem, a hajam fehér lett,
De az én keresztfám súlya nem lett könnyebb.
Naponta növekszik szívemen a súlya,
Vagy én lettem gyöngébb, s a vállam nem bírja.

Oh sokszor, de sokszor szeretném letenni,
Azt hiszem, hogy tovább már nem bírom vinni
Vérzik a szívem is, lelkem roskad össze
De az én keresztem hű hozzám örökre.
Cirenei Simon ki vinni segíted,
Az Úr Isten áldjon jóságodért téged.
Tudom, ha meghalok, eltemetnek engem
Síromra tűzik majd a végső keresztemet. 

Akkor majd azt mondom: Én Uram Jézusom
Nehéz keresztemet most már visszaadom
Esdve kérem tőled édes jó Istenem
Üdvözítsd az égben az én szegény lelkem,
Boldogítsd örökre az én fájó szívem.

Üzenet

Miért sirattok? Isten arca volt...
Mely simogatón, hívón... rám... hajolt.
S én mentem... és most fényözönben élek!
És nem vagyok más: csupán tisztult lélek!

Sziromhullás volt. Árnyékom lehullt.
A szemetek hát könnybe miért borult?...
Ha emlegettek... köztetek leszek...
De fáj... ha látom könnyetek...
 Ha rám gondoltok: mosolyogjatok!
Emlékem így áldás lesz rajtatok!...

Fiala Sándor: Üvöltő semmi

Oly nagyon szeretnék, valamit tenni
nem lehet, üvölt, körülöttem a semmi
akadályok tornyosulnak utam előtt
emberek gaz szavával lelkem benőtt.

Sűrűben élek, mégis sivatagban járok,
erőtől duzzadok, mégis megkötözve állok,
akarok, vagyok, mégsem tudok létezni
ez a világ engem is rávesz vétkezni.

Jóságot keresek, bűnöket lelek,
szembeszállni gyarlósággal alig merek,
adnék én, de nincs kinek,
önelégült szívnek emberség minek.

Címem ember, sorsom fájdalom
ezernyi szóval gyilkol a rágalom,
de hát miért panaszkodom...
bizony emberségemhez én sem ragaszkodom.

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
 - valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
 - s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
 - s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
 - minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
  - minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
  - a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
  - az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
    mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
  - mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
  - a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
  - a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
  - felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
  - talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
  - ,,Valahol! Valamikor! Valami!''
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
  - mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
  - s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
    senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
 - minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
 - minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
 - kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
 - megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
    belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
    valami, valamikor, valahol...

Torma Judit: Mondd...?

Mondd, van olyan, hogy bocsánat-raktár?
Mondd, miért van, hogy nekem nem jut,
mikor te az előbb kaptál?
Mondd, van olyan, hogy elfogy a bocsánat?
Mondd, mit kap akkor az, aki csak
ennyit kér magának?
És mondd, van a bocsánatnak ára?
Meg tudja fizetni, akinek nem telik ruhára
cipőre, kenyérre, ételre, italra,
-mondd, az ilyennek meg lesz-e bocsátva?

És mondd, mennyi időre kapod, hogyha kéred?
Örökké tied lesz, vagy csak egy időre bérled?
És mondd, mi van, ha lejár az időd?
Hogy állsz meg akkor az emberek előtt?
Vagy, ha végtelen a bocsánat joga:
minden bűnöd meg van bocsátva?
Mondd, a bocsánatot kitől kell kérni?
És aki adja, mindenkinek
egyforma mértékkel méri?

Mondd, miért nehéz megbocsátani?
Mondd, kitől lehet az ilyet tanulni?
Mondd, a megbocsátást ő hol tanulta?
S mondd, nem felejthette el már
régen azóta?

Mondd, a bocsánatot elveszteni lehet?
S, ha találtam, továbbadhatom neked?
És, ha én valaha elvesztem, ha kaptam,
kérhetek megint, vagy örökre elhagytam?
Mondd, lehet-e több adagot kérni,
hogy, ha tőlem kérnek, én is tudjak adni?
Mondd, egy embernek hányszor jár bocsánat?
Mondd, a bocsánattal véget ér a bánat?

Mondd, - és bocsáss meg, hogy ennyit kérdezek -
ez tényleg ilyen nehéz, vagy én vagyok gyerek?

Czeslaw Milosz: Hit

Hívő az, aki észrevesz egy szirmot
A patak türkén, vagy egy harmatcseppet,
S azt gondolja róla: úgy helyes, hogy van.
Lehunyt szemed megcsalhatja ábránd -
Csak az marad, mi volt már e világon,
A szirmot pedig elragadja a víz.

Hívő az is, ki megsebezvén lábát
Egy kövön, azt gondolja: a kő dolga
Pontosan ez  megsebezni a lábunk.
Bizony: a fák hosszú árnyékot vetnek,
Árnyat ejt a földre ember és virág -
Semmi sem létezhet árnyoldal híján.

Sík Sándor: TE  DEUM

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
                     hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni
és magamnak nem kellett kéregetnem,
                     hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat
s nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
                     hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett
és nem nevettem minden nevetővel,
                     hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
                     hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
                     hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
                     hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
                     hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég aki voltam,
                     hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
                     hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet
és megfuthattam a kicsik futását
és futva futhatok az Érkező elé
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
                     hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
                     hála legyen, Uram!
                     hála legyen

Reményik Sándor: A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.

Nem ejt hibát

(ismeretlen költő verse)
Fordította: Túrmezei Erzsébet

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok örvényébe visznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, mely csak gyötrelmet ád ...
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja mély nekem...
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át...
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldhatatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet...
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend, szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,

Bódás János: Valahol ki van jelölve a helyed…
 

Azért van síró, hogy vigasztald,
Az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
Hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
Hogy terhüket te segíts hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved,  azért van,
Hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
Hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
Ott is, ahol eddig minden tiszta volt?

 Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
Menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol rég, siess.. keresd,
Ki van jelölve a helyed.

Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
Másként céltalan lesz az életed,
S a sors ekéje bármily mélyen szánt,
Mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
Mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
Mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótlan,
Kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
S nem veszi hasznát
Sem az ég, sem a világ.

 Ő kezdi, Ő munkálja, Őreá nézve

    „Mert Őtőle, Őáltala és Őreá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké" (Róm 11,36).

Abban mindnyájan megegyezünk, hogy minden szellemi munkának Isten a kezdeményezője, és ez így helyes. De ennél továbbmenve, azt állítjuk, hogy vele kell végződnie mindennek. Pál szavaival élve: „Isten legyen minden mindenekben." De van itt még valami több is. Ő nem csupán kezdeményezője és bevégzője minden dolognak, hanem munkálója is. És ahol az Ő ereje munkálkodik, ott mindent dicsőségre vezet. A mi bajunk az, hogy bár tudjuk, a kezdetnek „Őtőle" kell jönnie, és a befejezésnek „Őreá nézve" kell történnie, mégis elfelejtjük azt az életbevágóan fontos tényt, hogy ami közben történik, az a nagy munka, annak is „Őáltala" kell végbemennie. Ha a végén mindenképpen Övé lesz a dicsőség, ne igényeljünk közben semmit magunknak. Isten akarata irányítja a kezdetet, dicsősége a befejezést, de az Ő erejének kell átjárnia a kettő közé eső munkafolyamatot is. A gyakorlatban ugyanis a dicsőség nem csupán a munka végén ragyog fel, hanem már közben is.

 

Jenei Szilveszter-Koltay Gergely: Szeretlek akkor is

Tudod én akkor is szeretlek, amikor alszol.
Mikor nem gondolsz rám...
Tudod én akkor is szeretlek, amikor árnyék ül arcodon.
Amikor azt gondolod, így nem mehet tovább.
Én akkor lehunyom szemem,
és azt a filmet nézem, ami az életünk...
Kimondott és kimondatlan mondatok.
Én akkor is szeretlek, ha más úton jársz,
azon, melyen nincsenek táblák,
és nincs korlát a halálos kanyar előtt...
Az értetlenség szakadéka mellett vezet utunk,
s a csodákat nem fényképezi le helyettünk senki.
Valami kéne még, valamit kéne tenni.
De én akkor is szeretlek, ha néha fáj.
Ha néha előbúj rejtekéből a magány,
a dögevő, mely ott köröz néhány boldog pillanatunk felett.
Csak egy mosolyt hozzon a déli szél,
csak kissé hosszabb legyen minden szerelmes éj.
Tartson tovább a szenvedély,
mert akkor húsodba marnám a jelet,
mely üzenet hordoz: még minden lehet.
Szeress, mert adni kell, hogy kapj.
Higgy imáidban, s ne védekezz önmagad ellen!
Légy költő és légy színész!
Játssz prédikátort a pokol kapuja előtt,
játssz szüzet, még ha az ördögnek is kell táncot járnod!
S játssz nekem is boldogságot!
Szeretlek akkor is, ha Te magadat egész másképp látod,
szeretlek akkor is, ha az életed csak egy gazos mellékvágányra várat
szeress kicsit jobban!
Szőkén és feketén szeretlek,
mint a villám szeret a fülledt nyárban,
mint kocsmaszagú ősz szeret az utolsó napsugárba.
Szeretlek akkor is mikor alszol...
Szeretlek, félve, haraggal...
Szeretlek soha el nem múló halált hozó lázzal...
Szeretlek...
Szeretlek...

Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba

Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.

Óh, ifjúi, szent megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
Emléketek ma is milyen csodás.

Hős harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg szívét.

Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyüket így folytatják tovább.

Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.

Június van s nagyon magam vagyok
S kísértenek élt éltem árnyai
S az elbocsátó iskola-padok.

S én, vén diák, szívem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

1. … hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz,
A békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk
2. Róma 5:3-5
Milyen gyönyörű ez a mondat “Istennek szerelme kitöltetett”. Isten mennyire szereti az embert hiszen a legdrágábbat adta azért, hogy a vétkektől, az ádámi átkoktól szabaduljunk. Az ő szeretetét a szerelemhez hasonlítja Pál. Mert evvel érzékelteti velünk milyen is az ő szeretete. Gondoljuk csak át amikor szerelmesek voltunk. Az első igazi nagy szerelem, melyért az életünket is oda adtuk volna. Van aki megszökik, van aki éhség sztrájkot csinál a szerelméért, meg ki tudja miket. Ezeket csak az tudja megtenni aki jobban szereti a másikat mint magát. És a Szent Szellem oltja ezt belénk. Isten bebocsátó szeretete kísér minket egész életünkben. Milyen kár, hogy az emberek nem értik, érzékelik ezt.
Öltözzetek föl azért mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést
Kolossé 3:12                                                                                                          
 Hálát adunk Urunk, hogy elhívtál minket és mi engedelmesek voltunk neked, és evvel a te szentjeid lehetünk. Az engedelmességet is neked köszönhetjük, munkálkodtál a szívünkben, mert kedvesek voltunk neked. Add, hogy a lelki ajándékokat tudjuk fogadni és használni, hogy legyen megbocsátó szívünk. Ámen.
3. A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk.

_,--,-,-,-,-,-,-,-,-,,-,-,-,-,

Szívünkben kell a harcot megvívnunk

    „Amint meghallotta Ábrám, hogy az ő testvére fogságba esett, felfegyverezte házában növekedett háromszáztizennyolc próbált legényét, és üldözve nyomult Dánig" (1Móz 14,14).

Lót sietett letelepedni az országban, nemsokára azonban újból el kellett veszítenie vagyonát. Ezzel szemben - és erre hívja fel ez a fejezet a figyelmünket - Ábrám vándor és zarándok volt. Azoknak van erejük az ellenség elleni küzdelemre, akik mindig úton vannak, és csak átmenő vándorok még az ígéret földjén is.

Ábrámnak igaza volt, hogy a vagyon és a birtok kérdését Istenre bízta, de ugyanakkor helytelen lett volna Lótót úgy elbocsátania, hogy kizárja szeretetéből és együttérzéséből. Ábrám kivívta a győzelmet, mielőtt még elindult volna a királyok üldözésére. Mert milyen könnyen támadhatott volna sértődöttség a szívében önző testvérével szemben! Vagy például hozzáállhatott volna a szerencsétlenséghez úgy is, hogy: „Ugye megmondtam neked?" De nem, a sértődöttség nem lehet a győzelem alapja. Nekünk is, ha hasonló körülmények közé kerülünk, először a saját szívünkben kell a harcot megvívnunk. Testvérem ez az ember? Akkor, még ha megsértett is vagy igazságtalan volt is, az Úr kedvéért szeretnem kell őt, imádkoznom érte, és minden erőmet mozgósítanom, hogy segítségére legyek

ApCsel. 8,1b-8; Jn 6,35-40

Az ember gyarló: lát, de ennek ellenére nem hisz, ez a magatartás na­gyon is emberi, ránk jellemző. Látom a jót, ismerem a róla szóló tanítást, de nem köteleződöm el, elutasítom a felelősséget. Nem engedem, hogy egzisztenciálisan megérintsen, ezért mondja nekünk Jézus: bár láttok, de nem hisztek, pedig a jézusi tanítás a létünket érintő kérdésekről szól: mi végre teremtődtünk, honnan hová tartunk?
Az Atyától, a Teremtőtől létbe hívva érkezünk és el kell, hogy jussunk Jézushoz, mert neki adott minket a mi Atyánk.
Jézus semmilyen módon nem diszkriminál: azt mondja, aki hozzám jön, azt nem taszítom el. Nincs egyéb feltétele az el nem taszításnak, csak egyedül maga a menés, a hozzáigyekvés.
Ez a hozzáigyekvés a mi utunk, vagyis a mi életutunk, ehhez az úthoz adja ő a tanítását: aki hozzá jön az nem éhezik és nem szomjazik többé.
Hatalmas bíz-tatás ez a mindennapokkal küszködő életünkben és nemcsak bíztatás, hanem remény is, a célba érés reménye.
Hová is kell hazaérkeznünk, célba jutnunk?
Hát a minket egykor létbe hívó Atyához. Mert az Atyának az az akarata, hogy Jézus egyetlen egyet se veszítsen el a rábízottakból, mert mindenkit magához akar ölelni a szerető Atya.
De hát mi a célja ennek az Atyához visszatérő útnak: hát nem marad­hattunk volna ott, ahol olyan jó volt nekünk? Kibuggyan belőlünk ez a kérdés, a sok bukdácsolásunkkal, kudarcunkkal való szembesülés és az átélt szenvedések mondatják ezt velünk.
Az ApCsel-ben találom meg a választ, amikor a Szamáriaiak megtéréséről ír. „Akik szétszéledtek.... Mindenütt hirdették az evangéliumot”. A követ­kezmény: nagy öröm volt a városban.
Mi is hát a feladatunk a földi utunkon: megismertetni a Jézustól tanultakat másokkal, hogy nagy öröm legyen a világban, úgy mint Szamaria váro­sában, mert erre az örömhírre nagy szükség lenne ma is.
Milyen irányba megyek, merre viszem az életemet?
Vannak-e elköteleződéseim, s milyenek? Keresem-e az életfeladatom; az elém jövő feladatokat elfogadom-e, netán elutasítom? Vonzó-e nekem a jézusi gondolat: Aki hozzám jön nem éhezik... Engedek-e ennek a vonzás­nak, hagyom-e vonzani magam? [Bisztrainé Éva, Budapest]