ApCsel. 8,1b-8; Jn 6,35-40
Az ember gyarló: lát, de ennek ellenére nem hisz, ez a
magatartás nagyon is emberi, ránk jellemző. Látom a jót, ismerem a róla szóló
tanítást, de nem köteleződöm el, elutasítom a felelősséget. Nem engedem, hogy
egzisztenciálisan megérintsen, ezért mondja nekünk Jézus: bár láttok, de nem
hisztek, pedig a jézusi tanítás a létünket érintő kérdésekről szól: mi végre
teremtődtünk, honnan hová tartunk?
Az Atyától, a Teremtőtől létbe hívva érkezünk és el kell, hogy jussunk Jézushoz, mert neki adott minket a mi Atyánk.
Jézus semmilyen módon nem diszkriminál: azt mondja, aki hozzám jön, azt nem taszítom el. Nincs egyéb feltétele az el nem taszításnak, csak egyedül maga a menés, a hozzáigyekvés.
Ez a hozzáigyekvés a mi utunk, vagyis a mi életutunk, ehhez az úthoz adja ő a tanítását: aki hozzá jön az nem éhezik és nem szomjazik többé.
Hatalmas bíz-tatás ez a mindennapokkal küszködő életünkben és nemcsak bíztatás, hanem remény is, a célba érés reménye.
Hová is kell hazaérkeznünk, célba jutnunk?
Hát a minket egykor létbe hívó Atyához. Mert az Atyának az az akarata, hogy Jézus egyetlen egyet se veszítsen el a rábízottakból, mert mindenkit magához akar ölelni a szerető Atya.
De hát mi a célja ennek az Atyához visszatérő útnak: hát nem maradhattunk volna ott, ahol olyan jó volt nekünk? Kibuggyan belőlünk ez a kérdés, a sok bukdácsolásunkkal, kudarcunkkal való szembesülés és az átélt szenvedések mondatják ezt velünk.
Az ApCsel-ben találom meg a választ, amikor a Szamáriaiak megtéréséről ír. „Akik szétszéledtek.... Mindenütt hirdették az evangéliumot”. A következmény: nagy öröm volt a városban.
Mi is hát a feladatunk a földi utunkon: megismertetni a Jézustól tanultakat másokkal, hogy nagy öröm legyen a világban, úgy mint Szamaria városában, mert erre az örömhírre nagy szükség lenne ma is.
Milyen irányba megyek, merre viszem az életemet?
Vannak-e elköteleződéseim, s milyenek? Keresem-e az életfeladatom; az elém jövő feladatokat elfogadom-e, netán elutasítom? Vonzó-e nekem a jézusi gondolat: Aki hozzám jön nem éhezik... Engedek-e ennek a vonzásnak, hagyom-e vonzani magam? [Bisztrainé Éva, Budapest]
Az Atyától, a Teremtőtől létbe hívva érkezünk és el kell, hogy jussunk Jézushoz, mert neki adott minket a mi Atyánk.
Jézus semmilyen módon nem diszkriminál: azt mondja, aki hozzám jön, azt nem taszítom el. Nincs egyéb feltétele az el nem taszításnak, csak egyedül maga a menés, a hozzáigyekvés.
Ez a hozzáigyekvés a mi utunk, vagyis a mi életutunk, ehhez az úthoz adja ő a tanítását: aki hozzá jön az nem éhezik és nem szomjazik többé.
Hatalmas bíz-tatás ez a mindennapokkal küszködő életünkben és nemcsak bíztatás, hanem remény is, a célba érés reménye.
Hová is kell hazaérkeznünk, célba jutnunk?
Hát a minket egykor létbe hívó Atyához. Mert az Atyának az az akarata, hogy Jézus egyetlen egyet se veszítsen el a rábízottakból, mert mindenkit magához akar ölelni a szerető Atya.
De hát mi a célja ennek az Atyához visszatérő útnak: hát nem maradhattunk volna ott, ahol olyan jó volt nekünk? Kibuggyan belőlünk ez a kérdés, a sok bukdácsolásunkkal, kudarcunkkal való szembesülés és az átélt szenvedések mondatják ezt velünk.
Az ApCsel-ben találom meg a választ, amikor a Szamáriaiak megtéréséről ír. „Akik szétszéledtek.... Mindenütt hirdették az evangéliumot”. A következmény: nagy öröm volt a városban.
Mi is hát a feladatunk a földi utunkon: megismertetni a Jézustól tanultakat másokkal, hogy nagy öröm legyen a világban, úgy mint Szamaria városában, mert erre az örömhírre nagy szükség lenne ma is.
Milyen irányba megyek, merre viszem az életemet?
Vannak-e elköteleződéseim, s milyenek? Keresem-e az életfeladatom; az elém jövő feladatokat elfogadom-e, netán elutasítom? Vonzó-e nekem a jézusi gondolat: Aki hozzám jön nem éhezik... Engedek-e ennek a vonzásnak, hagyom-e vonzani magam? [Bisztrainé Éva, Budapest]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése