Czeslaw Milosz: Hit

Hívő az, aki észrevesz egy szirmot
A patak türkén, vagy egy harmatcseppet,
S azt gondolja róla: úgy helyes, hogy van.
Lehunyt szemed megcsalhatja ábránd -
Csak az marad, mi volt már e világon,
A szirmot pedig elragadja a víz.

Hívő az is, ki megsebezvén lábát
Egy kövön, azt gondolja: a kő dolga
Pontosan ez  megsebezni a lábunk.
Bizony: a fák hosszú árnyékot vetnek,
Árnyat ejt a földre ember és virág -
Semmi sem létezhet árnyoldal híján.

Sík Sándor: TE  DEUM

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
                     hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni
és magamnak nem kellett kéregetnem,
                     hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat
s nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
                     hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett
és nem nevettem minden nevetővel,
                     hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
                     hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
                     hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
                     hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
                     hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég aki voltam,
                     hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
                     hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet
és megfuthattam a kicsik futását
és futva futhatok az Érkező elé
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
                     hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
                     hála legyen, Uram!
                     hála legyen

Reményik Sándor: A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.