Igaz-e a hitem?
Valójában már régóta rágódom ezen a kérdésen, talán túl sokszor is. Ha valakivel beszélgetek hit témában, egy-egy megjegyzésem után a belső hang cinikusan megszólal bennem: „Ezt pont te mondod?”
Nem érzem magamat méltónak arra, hogy Isten gyermekének neveztessem. Noha eddigi életem során nem követtem el égbe kiáltó bűnöket, de végül is bűn és bűn között nincs különbség. A bűn – az bűn.Sokszor előkerült mostanság beszélgetéseimben a képmutatóság. Néha olyan nyilvánvaló az, amikor valaki képmutató a környezetemben. Sokat csalódtam már emiatt az emberekben, de az az igazság, hogy én sem vagyok különb másoknál. S talán míg másokat nevezek képmutatónak, én sokkal álszentebb vagyok mindenkinél…
Álszentség. Érdekes kis szó. Ha meg kellene magyaráznom, a legrövidebben úgy fogalmaznám meg, hogy az a személy, aki egyet mutat és másat tenne legszívesebben. Mutatja a szépet, a kedveset, az együttérzőt, az önzetlent és a segítőkészt, igazából viszont egyik tulajdonság sem igaz rá, és nem cselekszi ezeket odaszánt lelkülettel. Úgy tesz, mintha… Vannak ellenségeim, sőt, vannak személyek, akiket – őszintén szólva – egyenesen utálok, de még őket sem nevezném álszentnek, ha arra gondolok, hogy én milyen is vagyok valójában.
Valójában. Valóság és látszat… Talán a legellentmondásosabb fogalmak, ha a saját életemre nézek. Az emberek egy olyan képet alakítottak ki rólam, amilyet nem akartam. Akaratlanul állítottam be magam olyas valakinek, aki már-már tökéletes. Tökéletes az iskolában, tökéletes a templomban, tökéletes a társaságban, tökéletes mindenhol, csak belül nem!
A belül a legjobb rejtekhely. Életed összes szennyét, mocskát, gyötrő töviseit, tökéletes látszatod meghazudtoló gyarlóságait oda rejtheted. A belül csak a tied, melyet nem lát senki sem.
Nekem is van saját, jól elzárt, beburkolt, gondosan elfedett belsőm. Egy hely, ahol azokat a dolgokat tartom, melyeket eddig csak magányos kínlódásaimban szedtem elő lassan, fájdalmasan, porciónként, s mostanra már szétáradtak a testemben és némelyek felszínre is törtek. Lassan lépnek ki a rejtekhelyükből, alattomosan és álnokul. Fondorlatos jószágok, az az egy biztos. S ha egyszer meglátják a külvilágot, vissza már aligha kényszeríthetőek a sötét kis zugba.
Valóság. Mindannyiunk belső valósága az a bizonyos kis alattomos jószág, melyet olyan alaposan rejtegetünk, nehogy bemocskolja a már-már tökéletes felszínt. Ezek vagyunk mi, emberek. Az a reakció mutatja be leginkább azt, hogy milyenek is vagyunk valójában, melyre a nem várt helyzetek kényszerítenek. S ez alól nem kivétel egyikünk sem.
Nincs tökéletes ember, nem is lehetünk ezen a földön tökéletesek. Mégis, meg kell próbálnunk törekedni arra, hogy napról napra jobbá váljunk. Viszont ez csak akkor sikerülhet, ha elengedjük azokat a dolgokat, amelyekért már bocsánatot nyertünk Jézus Krisztusban – ezáltal megbékélünk önmagunkkal. Nem emészthetjük magunkat egy életen át elkövetett hibáink vagy rejtett dolgaink miatt. Krisztusunk azért áldozta életét, hogy mi üdvösséget nyerjünk! Nem kell érte semmit tennünk. Nem is kell hozzá különösebb erőfeszítés: egyetlen őszintén kimondott mondat az ára, semmi egyéb!
Amikor arra gondolok, hogy igaz-e a hitem, nem tudok egyértelmű választ adni. Még ha szívem szerint biztos is vagyok benne, hogy igen, mindig motoszkál bennem valami mélyen, ami azt suttogja, hogy méltatlan vagyok arra, hogy kimondjam. Valamiért úgy érzem, hogy sosem lesz ez másképp, mert mindig lesznek szégyenfoltok az életemben, akár láthatóak, akár láthatatlanok.. Azonban egy valami a lehető legszilárdabban tudatosult bennem: Isten szeret! Az összes szégyenfoltommal együtt is szeret. És bárki is gondoljon miattuk álszentnek vagy képmutatónak, én biztosan hiszem, hogy az én hitem igaz…
--------------------------------------------
