Czeslaw Milosz: Hit

Hívő az, aki észrevesz egy szirmot
A patak türkén, vagy egy harmatcseppet,
S azt gondolja róla: úgy helyes, hogy van.
Lehunyt szemed megcsalhatja ábránd -
Csak az marad, mi volt már e világon,
A szirmot pedig elragadja a víz.

Hívő az is, ki megsebezvén lábát
Egy kövön, azt gondolja: a kő dolga
Pontosan ez  megsebezni a lábunk.
Bizony: a fák hosszú árnyékot vetnek,
Árnyat ejt a földre ember és virág -
Semmi sem létezhet árnyoldal híján.

Sík Sándor: TE  DEUM

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
                     hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni
és magamnak nem kellett kéregetnem,
                     hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat
s nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
                     hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett
és nem nevettem minden nevetővel,
                     hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
                     hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
                     hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
                     hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
                     hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég aki voltam,
                     hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
                     hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet
és megfuthattam a kicsik futását
és futva futhatok az Érkező elé
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
                     hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
                     hála legyen, Uram!
                     hála legyen

Reményik Sándor: A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.

Nem ejt hibát

(ismeretlen költő verse)
Fordította: Túrmezei Erzsébet

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok örvényébe visznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, mely csak gyötrelmet ád ...
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja mély nekem...
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át...
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldhatatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet...
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend, szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,

Bódás János: Valahol ki van jelölve a helyed…
 

Azért van síró, hogy vigasztald,
Az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
Hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
Hogy terhüket te segíts hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved,  azért van,
Hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
Hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
Ott is, ahol eddig minden tiszta volt?

 Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
Menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol rég, siess.. keresd,
Ki van jelölve a helyed.

Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
Másként céltalan lesz az életed,
S a sors ekéje bármily mélyen szánt,
Mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
Mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
Mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótlan,
Kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
S nem veszi hasznát
Sem az ég, sem a világ.

 Ő kezdi, Ő munkálja, Őreá nézve

    „Mert Őtőle, Őáltala és Őreá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké" (Róm 11,36).

Abban mindnyájan megegyezünk, hogy minden szellemi munkának Isten a kezdeményezője, és ez így helyes. De ennél továbbmenve, azt állítjuk, hogy vele kell végződnie mindennek. Pál szavaival élve: „Isten legyen minden mindenekben." De van itt még valami több is. Ő nem csupán kezdeményezője és bevégzője minden dolognak, hanem munkálója is. És ahol az Ő ereje munkálkodik, ott mindent dicsőségre vezet. A mi bajunk az, hogy bár tudjuk, a kezdetnek „Őtőle" kell jönnie, és a befejezésnek „Őreá nézve" kell történnie, mégis elfelejtjük azt az életbevágóan fontos tényt, hogy ami közben történik, az a nagy munka, annak is „Őáltala" kell végbemennie. Ha a végén mindenképpen Övé lesz a dicsőség, ne igényeljünk közben semmit magunknak. Isten akarata irányítja a kezdetet, dicsősége a befejezést, de az Ő erejének kell átjárnia a kettő közé eső munkafolyamatot is. A gyakorlatban ugyanis a dicsőség nem csupán a munka végén ragyog fel, hanem már közben is.

 

Jenei Szilveszter-Koltay Gergely: Szeretlek akkor is

Tudod én akkor is szeretlek, amikor alszol.
Mikor nem gondolsz rám...
Tudod én akkor is szeretlek, amikor árnyék ül arcodon.
Amikor azt gondolod, így nem mehet tovább.
Én akkor lehunyom szemem,
és azt a filmet nézem, ami az életünk...
Kimondott és kimondatlan mondatok.
Én akkor is szeretlek, ha más úton jársz,
azon, melyen nincsenek táblák,
és nincs korlát a halálos kanyar előtt...
Az értetlenség szakadéka mellett vezet utunk,
s a csodákat nem fényképezi le helyettünk senki.
Valami kéne még, valamit kéne tenni.
De én akkor is szeretlek, ha néha fáj.
Ha néha előbúj rejtekéből a magány,
a dögevő, mely ott köröz néhány boldog pillanatunk felett.
Csak egy mosolyt hozzon a déli szél,
csak kissé hosszabb legyen minden szerelmes éj.
Tartson tovább a szenvedély,
mert akkor húsodba marnám a jelet,
mely üzenet hordoz: még minden lehet.
Szeress, mert adni kell, hogy kapj.
Higgy imáidban, s ne védekezz önmagad ellen!
Légy költő és légy színész!
Játssz prédikátort a pokol kapuja előtt,
játssz szüzet, még ha az ördögnek is kell táncot járnod!
S játssz nekem is boldogságot!
Szeretlek akkor is, ha Te magadat egész másképp látod,
szeretlek akkor is, ha az életed csak egy gazos mellékvágányra várat
szeress kicsit jobban!
Szőkén és feketén szeretlek,
mint a villám szeret a fülledt nyárban,
mint kocsmaszagú ősz szeret az utolsó napsugárba.
Szeretlek akkor is mikor alszol...
Szeretlek, félve, haraggal...
Szeretlek soha el nem múló halált hozó lázzal...
Szeretlek...
Szeretlek...

Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba

Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.

Óh, ifjúi, szent megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
Emléketek ma is milyen csodás.

Hős harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg szívét.

Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyüket így folytatják tovább.

Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.

Június van s nagyon magam vagyok
S kísértenek élt éltem árnyai
S az elbocsátó iskola-padok.

S én, vén diák, szívem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

1. … hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz,
A békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk
2. Róma 5:3-5
Milyen gyönyörű ez a mondat “Istennek szerelme kitöltetett”. Isten mennyire szereti az embert hiszen a legdrágábbat adta azért, hogy a vétkektől, az ádámi átkoktól szabaduljunk. Az ő szeretetét a szerelemhez hasonlítja Pál. Mert evvel érzékelteti velünk milyen is az ő szeretete. Gondoljuk csak át amikor szerelmesek voltunk. Az első igazi nagy szerelem, melyért az életünket is oda adtuk volna. Van aki megszökik, van aki éhség sztrájkot csinál a szerelméért, meg ki tudja miket. Ezeket csak az tudja megtenni aki jobban szereti a másikat mint magát. És a Szent Szellem oltja ezt belénk. Isten bebocsátó szeretete kísér minket egész életünkben. Milyen kár, hogy az emberek nem értik, érzékelik ezt.
Öltözzetek föl azért mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést
Kolossé 3:12                                                                                                          
 Hálát adunk Urunk, hogy elhívtál minket és mi engedelmesek voltunk neked, és evvel a te szentjeid lehetünk. Az engedelmességet is neked köszönhetjük, munkálkodtál a szívünkben, mert kedvesek voltunk neked. Add, hogy a lelki ajándékokat tudjuk fogadni és használni, hogy legyen megbocsátó szívünk. Ámen.
3. A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk.

_,--,-,-,-,-,-,-,-,-,,-,-,-,-,

Szívünkben kell a harcot megvívnunk

    „Amint meghallotta Ábrám, hogy az ő testvére fogságba esett, felfegyverezte házában növekedett háromszáztizennyolc próbált legényét, és üldözve nyomult Dánig" (1Móz 14,14).

Lót sietett letelepedni az országban, nemsokára azonban újból el kellett veszítenie vagyonát. Ezzel szemben - és erre hívja fel ez a fejezet a figyelmünket - Ábrám vándor és zarándok volt. Azoknak van erejük az ellenség elleni küzdelemre, akik mindig úton vannak, és csak átmenő vándorok még az ígéret földjén is.

Ábrámnak igaza volt, hogy a vagyon és a birtok kérdését Istenre bízta, de ugyanakkor helytelen lett volna Lótót úgy elbocsátania, hogy kizárja szeretetéből és együttérzéséből. Ábrám kivívta a győzelmet, mielőtt még elindult volna a királyok üldözésére. Mert milyen könnyen támadhatott volna sértődöttség a szívében önző testvérével szemben! Vagy például hozzáállhatott volna a szerencsétlenséghez úgy is, hogy: „Ugye megmondtam neked?" De nem, a sértődöttség nem lehet a győzelem alapja. Nekünk is, ha hasonló körülmények közé kerülünk, először a saját szívünkben kell a harcot megvívnunk. Testvérem ez az ember? Akkor, még ha megsértett is vagy igazságtalan volt is, az Úr kedvéért szeretnem kell őt, imádkoznom érte, és minden erőmet mozgósítanom, hogy segítségére legyek

ApCsel. 8,1b-8; Jn 6,35-40

Az ember gyarló: lát, de ennek ellenére nem hisz, ez a magatartás na­gyon is emberi, ránk jellemző. Látom a jót, ismerem a róla szóló tanítást, de nem köteleződöm el, elutasítom a felelősséget. Nem engedem, hogy egzisztenciálisan megérintsen, ezért mondja nekünk Jézus: bár láttok, de nem hisztek, pedig a jézusi tanítás a létünket érintő kérdésekről szól: mi végre teremtődtünk, honnan hová tartunk?
Az Atyától, a Teremtőtől létbe hívva érkezünk és el kell, hogy jussunk Jézushoz, mert neki adott minket a mi Atyánk.
Jézus semmilyen módon nem diszkriminál: azt mondja, aki hozzám jön, azt nem taszítom el. Nincs egyéb feltétele az el nem taszításnak, csak egyedül maga a menés, a hozzáigyekvés.
Ez a hozzáigyekvés a mi utunk, vagyis a mi életutunk, ehhez az úthoz adja ő a tanítását: aki hozzá jön az nem éhezik és nem szomjazik többé.
Hatalmas bíz-tatás ez a mindennapokkal küszködő életünkben és nemcsak bíztatás, hanem remény is, a célba érés reménye.
Hová is kell hazaérkeznünk, célba jutnunk?
Hát a minket egykor létbe hívó Atyához. Mert az Atyának az az akarata, hogy Jézus egyetlen egyet se veszítsen el a rábízottakból, mert mindenkit magához akar ölelni a szerető Atya.
De hát mi a célja ennek az Atyához visszatérő útnak: hát nem marad­hattunk volna ott, ahol olyan jó volt nekünk? Kibuggyan belőlünk ez a kérdés, a sok bukdácsolásunkkal, kudarcunkkal való szembesülés és az átélt szenvedések mondatják ezt velünk.
Az ApCsel-ben találom meg a választ, amikor a Szamáriaiak megtéréséről ír. „Akik szétszéledtek.... Mindenütt hirdették az evangéliumot”. A követ­kezmény: nagy öröm volt a városban.
Mi is hát a feladatunk a földi utunkon: megismertetni a Jézustól tanultakat másokkal, hogy nagy öröm legyen a világban, úgy mint Szamaria váro­sában, mert erre az örömhírre nagy szükség lenne ma is.
Milyen irányba megyek, merre viszem az életemet?
Vannak-e elköteleződéseim, s milyenek? Keresem-e az életfeladatom; az elém jövő feladatokat elfogadom-e, netán elutasítom? Vonzó-e nekem a jézusi gondolat: Aki hozzám jön nem éhezik... Engedek-e ennek a vonzás­nak, hagyom-e vonzani magam? [Bisztrainé Éva, Budapest]

JÚNIUS 1.  – A Szentlélek munkája János 16,4b–15 „Az igazság létezik. Csak a hazugságot találják ki” – mondta egyszer George Braque. A Szentlélek jelenti ki az igazi valóságot, ő rántja le a leplet mindenről, ő mutatja meg a rejtett lényeget. Szentlélek nélkül az ember csak találgatásokra, el- képzelésekre és teóriákra van utalva, amit vagy ő vagy mások találnak ki. Az igazság görög szava, az „alétheia” annyit jelent, mint „nem rejtett”; jobban körülírva az, ami kilép rejtekhelyéről és nyilvánvaló lesz. A tudomány szembesített bennünket azzal a ténnyel, hogy mi még a fizikai világot, a kézzelfogható valóságot sem vagyunk képesek úgy ismerni, amilyen valójában, csupán modelleket készítünk róla, melyek segítségével meg- próbáljuk leírni működését, megállapítani a fizikai világ törvényszerűségeit. „Az Evangélium egzisztenciális igazság, és nem tételekre tanít, hanem megszólítja az embert. Az ember, aki fedetlen és nyílt és egyszerű, és aki a megszólításra válaszol, arról a védekező zártság lefoszlik. Aki leplezetlen, az nyílt, vagyis átvilágított, végül is igaz.” A Lélek egysége Efézus 4,1–10 Ma már nem csupán a magyar és – mondjuk – a kongói kultúra között érzünk szakadékot, hanem a magyar kultúrán belül is ezer és ezer szakadék húzódik. Talán az idősek úgy vélik, hogy a könnyűzene egy másik, de mégis egységes világ, vagyis akik a könnyűzenét szeretik, azok megértik egymást. A helyzet közel sem ilyen egyszerű. A punk elhatárolódik a diszkózótól és fordít- va. A könnyűzene ugyanúgy nem egységesíti és nem békíti össze a fiatalokat, mint ahogy a komolyzene sem a felnőtteket. Egy csak egyetlen: Krisztus. A zsidókat és a pogányokat nem új, közös istentiszteleti formában akarta Isten egyesíteni, hanem mindkettőt a világ megmentésében és megtartásában a maga eszközeként együtt kívánta és kívánja használni. Zsidót és pogányt azáltal egyesíti Krisztusban Isten, hogy mindkettő Krisztus által tiszta és becsületes életet folytat, hogy mindkettő hűséges és jó segítője házastársának, hogy mindkettő szorgalmasan tanul és dolgozik, hogy mindkettő vigyáz környezetére és gazdagítja azt, hogy mindkettő tiszteli és szereti a másikat, hogy mindkettő Krisztust helyezi életében az első helyre, hogy mindkettő az evangéliumnak él. Amikor ezek a dolgok a helyükre kerülnek, rádöbben az ember, hogy Krisztusban egyek vagyunk, egy a hitünk és egy a szándékunk: Krisztust megélni a világban.