verses bizonyság

Túrmezei Erzsébet  Harangok hívnak

Harangok hívnak
szép, zengő szóval.
Hangjukban Krisztus
hívása szólal:
"Kegyelem, áldás,
erő vár rátok!
Jöjjetek hozzám!
Békét találtok."

Harangok zúgnak.
Énekek zengnek.
Hála az elő,
örök Istennek!
Nagy irgalmáért,
szeretetéért!
Templomépítő sok hitért!
Háza mindnyájunk
szent menedéke.
Hangzik az ige.
Árad a béke.
Jó meleg fészek
fáradt madárnak.
Benne a mennynek
kincsei vannak.
Éled a hitünk,
újul a lelkünk:
Jézus Krisztusban
életet leltünk.
Boldog, győzelmes
sereggé válunk.
Van hős Vezérünk,
van erős várunk.
Vallói vagyunk
ősök hitének.
Évszázadokon
átzeng az ének.

Harangok hívnak
szép, zengő szóval,
s hangjukban Krisztus
hívása szólal.

-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-,-,-

Túrmezei Erzsébet: Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Ő mindig ott járt velem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
"Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?"
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
"Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
Azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!"
-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-,

Túrmezei Erzsébet: Nem mondott fel nekem!

Szolgálatára angyalok sietnek.
Parancsol viharoknak és szeleknek.
Megérteni, felfogni nem lehet,
hogy meglátott, parányi porszemet,
s szolgálatába vett.
Szívemben újjongva dalol a hála,
Kerek világon nincs jobb gazda nála!
Mikor szolgálatába fogadott,
mert nem csak munkát, drága feladatot,
erőt is Ő adott.
Szentlelkét adta: segítsen, vezessen.
Sürgessen: soha ne időzzek resten.
Tekintete rajtam volt szüntelen.
Mindenre elég volt a kegyelem.
Ő maga járt velem.
Talált volna annyi hůségesebbet,
Parancsainak engedelmesebbet,
Csuda irgalmát áldja énekem,
hogy szolgálhattam hosszú éveken,
s nem mondott fel nekem.
Pedig megtehette volna!
S én szegény, gyenge, engedetlen szolga
türelmét, irgalmát dícsérhetem ...
mert ezután sem mond fel ... sohasem!
Övé az életem!

-,-,-,,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-

verses bizonyság

Túrmezei Erzsébet: Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő áldást hozott.

BABITS MIHÁLY:  AZ ELBOCSÁTOTT VAD

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.
Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
ujból elveszni engedett.
Azóta bolygok a viharban
vadmódra – de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
«Vezessen Hozzád a szabadság!»
igy kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Amikor a szeretet int.  Halil Dzsubran

Amikor
a szeretet int felétek,
kövessétek őt.
Jóllehet
minden útja nehéz és meredek.
És amikor szárnyai átölelnek,
engedjétek
át néki magatokat.
Jóllehet
a belsejében rejlő kardok sebet
ejthetnek rajtatok.
És amikor
szól hozzátok, higgyetek
szavának.
Jóllehet
hangja összetörheti álmaitokat,
miként
az északi szél pusztává
sepri a kertet.

verses bizonyság

Nagy Zoltán: Fohász

Uram, mi ez? Bus tréfa csak talán?
Ugye, most mindjárt könnyeink letörlöd
És elcsigázott, meggyötört és fáradt
Szivünk füröszti véghetetlen Jóság,
Míg felragyog verőfény-mosolyod?
Ó szinte hallom már szavad: "Bohók,
Csak tréfa volt! Ne sírjatok tovább már!
Hát elhinnétek ennyi rosszat rólam,
Holott szivem napként sugárzó jóság,
Kész megbocsátás, tiszta irgalom?"
Ó mért nem szólsz hát, mért hagysz félni minket,
Hogy tán valóság ez a gonosz álom?
Ó jaj, csordúl, pereg, szakad a könny,
Itt harmat még csak, ott langy permeteg,
Zuhog mint zápor, zúg mint vizesés,
Új vizözön már s nincs Nóé ki érne
Vigasztalásnak zöldellő fokára!

Mi vagy? Mit gondolsz? Mit akarsz velünk?
Bántottunk mi? Vagy hetykén, mint suhanc,
Ki vesszejével sujt egy-egy kalászt le,
Reánk se gondolsz, míg elvérezünk?
Ó jaj, talán a mi szegény világunk
Játékszerül egy gyermek-isten kapta
És vergődünk most borzasztó kezében,
Mint a bogár, amelynek szárnyát tépik,
Mint fészkéből kivett puccos veréb,
Melynek érzed kezedben szívverését...
Ó kérlek, hidd el, lelkünk van nekünk
És ez a lélek csupa fájdalom,
Ó hogyha látnád, szived tán megesne.
...Öröm? Az is van. Ó megismerém!
Kigyult hajómon színes sok tüze,
Zászlódíszt öltött rengő árbocán
S kötélzetén megülve, mint a fecske...
Parázslott messze még a kikötő,
Száz lámpásból, az éjnek száz sebéből
Csurgott a vízbe izzó tűzpatak,
Piros, arany, zöld gyöngyöző barázda...
Szállt, szállt hajóm s ujjongva s ámulón
Néztem fel én a csillagok rajára,
Bolygó tüzemmel mely versenyt futott:
Miriád szikra, mit repít a szél...
- De oly fájdalmas-csendes volt a tenger!
Oly sápadtan csillant meg tűköre!
Olyan nehéz mozgásu volt a hullám...
- S megismerém: a környék óceánján
Hajózok én! Százezrek sóhajából
Támadt a szél, mely vásznaim dagasztja...
Megismerém! S hajóm megállt, törött
Bordáin át ömlött belé a hullám,
A szél kioltott lámpát s csillagot
S könnyem szakadt a zúgó óceánba.
...S a föld kering a nap körül, szünetlen
Forgatván ősi pórázán a holdat,
S napunk forgatja más nap s végtelen
Világok lánca csak ködfolt az Űrben.
S egy porszemen itt sír a pornál semmibb:
Egy ember lelke. Kérdez s nem felelsz!
Te nem felelsz... De én valamit sejtek!
A gondolat derengő ködfoltjában
Minthogyha látnék tűnő csillagot...
- Ó hátha hold vagy csak az istenek közt
S van egy Nap-isten, lángoló, erős
S ez is csak láncszem még a Szellemeknek
Felfoghatatlan ős naprendszerében...
Ó hogyha van, ki még feletted úr,
Reszkess, ha jő az ítéletnek napja

S a Legnagyobb ül ködlő trónusán!
A szívemet elviszem én tanúnak
S ha nem tud szólni fojtó zokogástól,
Bízón, mint gyermek, lábához teszem!
S majd néz reá az élő Irgalom
S kezével sírva elfödi szemét.

Pillanatkép.  Smikál György

Vajszínű Nap olajos fénye vetődik
A kagylóként felnyíló hajnali égből.
Eső szálazza szét a csont fehér ködöt.
Haldoklik a vállamról lecsatolt világ.
Húsomba égetett kereszt jele füstöl
Ahogy remegő vázként állok az őszben.
Kifosztva. Előtted, Uram.

Dsida Jenő: A gyöngék imája
Jó Uram, aki egyenként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyem szőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz,
csak gyönge, nagyon gyönge.

Árvai Emil:  HALÁL és ÉLET

Agyba-főbe verték,
keresztre szegezték:
ókori barbár kínhalál.

Azt mondta mégis:
aki benne hisz,
arra az Élet rátalál.

verses bizonyság

Reményik Sándor  A Te akaratod...

Teljesüljön a Te akaratod:
A Miatyánkból ezt tudom már csak.
Bimbóban nem marad meg a virág,
És visszafele nem foly a patak.
Teljesüljön a Te akaratod:
Be fölösleges minden más beszéd...
Az én kezem, e vézna, gyönge kéz
Hogy tartaná fel az Isten kezét?
Minden léleknek csak egy útja van
És csak ezen az egy úton mehet.
És nem lépheti által önmagát
És öntörvénye ellen nem tehet.

Bizonnyal minden úgy van jól, ahogy van.
És ez az eszme megnyugvást is ád:
Ki sorsával vív, alája kerül
És győz, ki néki megadja magát

Árvai Emil: MENNY - haza

Van olyan szomjúság,
nem víz után,
amit Isten elégíthet meg csupán.
Van oly magány, mit nem gyógyít ember,
csak Isten, az önzetlen szeretettel,
mely mindig ad.
Őhozzá úgy is mehetek,
mint apjához egy szomorú,
csalódott gyerek.

Elfáradt szívre ott
vár terített asztal;
új erőre kap, kit Isten megvigasztal.

József Attila: IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jó szándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szivünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván
Dícséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.
Akarom.
-
1924

verses bizonyság

Babits Mihály: ISTEN GYERTYÁJA

Engem nem tudtak eloltani:
élek és itt vagyok, itten!
Pedig nagy világ-szelek elé
emelted hős, vak, kicsi gyertyád -
mit akarsz velem, Isten?
Inog a láng már és tövig ég
bölcs, szent, konok kezeidben. -
S új szelek jönnek, fattyu-vihar,
vakarcs-poklok szégyen-fuvalma -
mit akarsz velem, Isten?
Szégyen-szél, fattyu-lehellet is
zord annak, aki mezitlen:
gyötörni tud, eloltani nem,
míg viaszom csöppig kisírom -
mit akarsz velem, Isten?
Mért tart magasra nagy tenyered?
és milyen éj vize zug lenn,
hol sisteregve kiszenvedek
ha majd kegyetlen beledobsz, hogy
körmödre ne égjek, Isten?
-

Tihanyi Lilla  Elfogadlak

Mikor minden sugár elapad
és rád borul az éj,
magányod börtönében
csak a szomorú csönd zenél.
Lelkeden feszül a bánat,
néma könny szíveden,
bánattal telt szemeidben
tükröződik a végtelen.
Én, az Úr, elfogadlak,
ne félj, vérem érted adtam,
lelkedért, szikla-szívedért,
porba hulló, magányos harcaidért.
Mert szeretlek teljes lényemmel,
ismerem bűnös utaidat,
rejtett könnyeidet,
én így is elfogadlak.
Mikor minden út messze szalad,
ködben még a cél,
homályodban tapogatózva
nem találod a fényt.
Elvesztetted az ösvényt,
lábad hamis nyomokba tért,
de pislákoló lélek-lángod
így is az Istené.

Én, az Úr, elfogadlak,
gyermekem vagy, el nem hagylak,
látom keserves napjaid,
ismerem fájdalmaid.
Szeretlek,
add hát a terheidet,
kudarc-életed,
Én elfogadlak.

verses bizonyság

Egy mondat a szeretetről
Batta György

Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak a Bibliában rögzült
Isten szavában,
Nemcsak jó anyák mosolyában
Megannyi mozdulatában
Lelkük minden zugában
Ott szeretet van
Nemcsak bölcs vének tanácsában
Az évek ne a keserűséget teremjék benned - a mérget -
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban
Másokért dobban a költő-szív szakadatlan
Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak
S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban
Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
S fönnmarad holtodiglan
Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából
Marad csak roskadt sátor az idő viharától
S már nem az ujjak - dermedt pillantások
Simulnak enyésző testmezőkre
Mik eltűnnek örökre
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak az estben aláhulló pehelyben
E máris tökéletesben, mert arányaiban
Jövendő világok váza - és remekben,
Mert simulásában, arcodra hullásában,
Ahogyan gyöngéden megérint az éjben -
Abban szeretet van
S hol szeretet van, puska nem dörren,
Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem
Váratlan, edényeit a vér nem hagyja el a testben,
Kering erekben, nem buzog sebekben,
Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Szamócafej a vércsepp - igézve nézed
Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat,
Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat
Hol szeretet van,
Nem baj, hogy más vagy
Más a honod, a templomod, s nyelvedben,
Lélek-emelte versedben másként
Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok
Hogy mongolos az arcod - szabad
Hogy a szavak hozzád vonuljanak
Mint hegyből a nyáj
És senkinek se fáj, hogy bennük még
Véreid rakta, Szent István -látta
Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak,
Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak -
Ott nem félsz
Élsz csillagfénnyel a szemedben
Nem gyűlöletben, hisz tudják:
Tüdő halványlik, szívmoraj hallik,
Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek
S lám, arcodon is közös a bélyeg
A halál-sütötte enyészet
Nézheted, mint állat bőrén a jelet
Hol szeretet van,
Elpusztíthatatlan,
Űri áradatból, az időfolyamból
Arany szemcséit kimoshatod,
S a világot belőlük összerakod,
Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok
Ember s táj előragyog
Megláthatod minden keservek könnyét
Fájdalmak fekete gyöngyét mert
Minden mi kín, a lélek-fény útjain
Hozzád is átszáll,
Veled is munkál – fáj
Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok
Szemükből a kiáltás roncsoló sugárzás
Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben
Zengő kövekből hallik
Vizeken halál iramlik
Rémülten hordod kozmikus sorsod
Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam
Sodorja hullt falevélen –
Nincs menekvés földön-égen?
Kérded esetten, félelem-sebzetten,
Idő-szegekkel verten a létkereszten
Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen
S ekkor fénylik fel Isten
Lelkedben, minden sejtedben
Általa emberré épülsz,
Már csak a jóra készülsz,
Röpít a kegyelem
Gyorsan, aranyló hit-burokban,
Virágzó, békét sugárzó,
S mint betlehemi fényözön
Elönti bensődet az öröm
Hogy benned szeretet van – kiapadhatatlan
Látod, hogy növi be a világot
Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya
Halál nem rettent, serkent: a jóra
Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz,
Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed
Akár egy cinege madárkát, a Földet
Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt,
Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat,
Simítod, ne remegjen,
Gyógyuljon, ne ernyedjen
Űri fán fényesedjen
Csak arról énekeljen:
Ahol szeretet van, remény és jövő van.

Hit ez a dal is
Ez a hű
Ez az érted is szóló mű
Mely majd ott áll a sírodnál
Megmondja, ki voltál
Porod is neki szolgál

ígei , verses bozonyságok

Minden általa teremtetett és nála nélkül semmi sem teremtetett... János 1, 3

A Grossglockner.

Tiszta szellemek tanyáján, Kristálytiszta ég alatt,  Hol két emberkéz a kézben Igaz testvérként halad,

Büszke bércek és hegyormok Merednek az ég felé Ellátva szent hivatásuk, Mint az Isten rendelé.

Titokzatos és magasztos Csend üli a bérceket, Ámde lüktet pezsgő élet Külső némaság megett,
S bár a helyet lenn a mélyben Minden népek ismerik ,Sosem sejtett működése Titok, rejtelem nekik.

Felszínét miért szaggatja Szét ezernyi szakadék ,Mért borítja büszke ormát Örök hó és rideg jég?
S mire tanítja ez óriás Buzgó tanítványait, Mindezekre most adassék Rövid, velős válasz itt:

 

Áprily Lajos: LASSÚ SZÁRNYON

Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.
Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.
Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.
Keresztury Dezső

Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak,
Kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
Ó, légy úrrá megint Te rajtam!