verses bizonyság

Babits Mihály: ISTEN GYERTYÁJA

Engem nem tudtak eloltani:
élek és itt vagyok, itten!
Pedig nagy világ-szelek elé
emelted hős, vak, kicsi gyertyád -
mit akarsz velem, Isten?
Inog a láng már és tövig ég
bölcs, szent, konok kezeidben. -
S új szelek jönnek, fattyu-vihar,
vakarcs-poklok szégyen-fuvalma -
mit akarsz velem, Isten?
Szégyen-szél, fattyu-lehellet is
zord annak, aki mezitlen:
gyötörni tud, eloltani nem,
míg viaszom csöppig kisírom -
mit akarsz velem, Isten?
Mért tart magasra nagy tenyered?
és milyen éj vize zug lenn,
hol sisteregve kiszenvedek
ha majd kegyetlen beledobsz, hogy
körmödre ne égjek, Isten?
-

Tihanyi Lilla  Elfogadlak

Mikor minden sugár elapad
és rád borul az éj,
magányod börtönében
csak a szomorú csönd zenél.
Lelkeden feszül a bánat,
néma könny szíveden,
bánattal telt szemeidben
tükröződik a végtelen.
Én, az Úr, elfogadlak,
ne félj, vérem érted adtam,
lelkedért, szikla-szívedért,
porba hulló, magányos harcaidért.
Mert szeretlek teljes lényemmel,
ismerem bűnös utaidat,
rejtett könnyeidet,
én így is elfogadlak.
Mikor minden út messze szalad,
ködben még a cél,
homályodban tapogatózva
nem találod a fényt.
Elvesztetted az ösvényt,
lábad hamis nyomokba tért,
de pislákoló lélek-lángod
így is az Istené.

Én, az Úr, elfogadlak,
gyermekem vagy, el nem hagylak,
látom keserves napjaid,
ismerem fájdalmaid.
Szeretlek,
add hát a terheidet,
kudarc-életed,
Én elfogadlak.