3. Céltudatosság “Csak az fontos, hogy célhoz érjek, és elvégezzem azt a feladatot, amit az Úr Jézus bízott rám” (ApCsel 20:24) Pál céltudatos volt — tisztában volt vele, hogy mire szól elhívása, mi a munka, ami rá vár. Ennek megfelelően alakította ki az életét és állította fel fontossági sorrendjét. Tudott mindent annak fényében látni, hogy közelebb viszi-e életcélja megvalósításához, vagy épp ellenkezőleg, gátolja abban. Ilyen céltudatosság pedig csak a Jézussal ápolt bensőséges kapcsolatból fakadhat: „Krisztusban jövünk rá, hogy kik vagyunk és miért élünk. Jóval azelőtt, hogy Krisztust megismertük volna, és fölébredt volna bennünk a remény, az ő szeme már megnyugodott rajtunk, és már megvoltak a mi dicsőséges életünkre vonatkozó tervei, annak az általános tervnek a részeként, amellyel mindenben és mindenkiben munkálkodik” (Ef 1:11, MSG). (T.S.K. Imádság: Úr Jézus! Célt te adsz életemnek. Köszönöm, hogy ezt ismerve élhetek napról napra. Ámen A nap gondolata: Minden jellem megjelölésére a legalkalmasabb jelző: Krisztushoz hasonló. (Stanley)

 

 

4. Odaszántság “Ezért ma ünnepélyesen kijelentem, hogy én nem tehetek róla, ha közületek valaki nem fog üdvözülni.” (ApCsel 20:26)  A céltudatosság után következik az odaszántság. Ha tisztában vagyok azzal, hogy mi életem célja, és mire szól elhívásom, az még önmagában nem elég. Szükséges, hogy magamat teljesen annak szenteljem, amire Isten elhívott. Mivel Pál ezt tette, joggal mondhatta el, hogy nem rajta múlik senki rossz sorsa, ő ugyanis mindenkivel megosztotta az evangéliumot, mindenki felé szolgált, hogy hitében növekedhessen. Az odaszánás pedig olyannyira Isten parancsa, akár csak az engedelmesség: “Isten irántunk mutatott nagy kegyelmére kérlek benneteket, testvéreim, hogy határozottan szánjátok oda és adjátok át magatokat Istennek! Olyan ez, mintha élő és szent áldozatot vinnétek neki, amelyet ő szívesen fogad. Ez legyen a ti önkéntesen fölajánlott áldozatotok, amellyel őt méltóképpen tisztelitek” (Róm 12:1, EFO). (T.S.K.) Imádság:-Uram! Az, hogy megváltottál, belőlem hálát és odaszántságot vált ki. Szeretlek és szolgállak örömmel. Ámen   A nap gondolata:-A hálának és odaadásnak tűzében elég belőlünk régi énünk hiúsága és restsége. (Victor János) -------------------------------

ISTEN MADÁRKÁI  - Túrmezei Erzsébet.

Isten madárkái tovahagytak minket.
Verebek lakják most fecskefészkeinket.
Isten madárkái messze délre szálltak.
Fényes napkeletig bizony meg se álltak.
Őket a hideg tél utol se éri.
Röptüket ragyogó napsugár kíséri.
Hozzánk tavaszt hoznak, tőlünk nyarat visznek.
Csalóka, szép ősznek egy percig se hisznek.
Istenem, ha én is madárkád lehetnék,
zord, hideg világban tavaszt hirdethetnék!
Milyen jó is volna! Jöhetne hideg tél,
dermesztőn, fagyosan fújhatna hideg szél:
messze délre szállnék, addig meg se állnék.
Én Istenem, bárcsak madárkáddá válnék!

Ó, adj nekem, kérlek, boldog fecskeszívet,
napsugárral teltet és Tehozzád hívet!
Adj nekem hitszárnyat, könnyű fecskeszárnyat,
ha jön a hideg tél, hogy Tehozzád szálljak,
szerető szíveden puha fészket rakjak,
s örökkön örökké Tenálad maradjak!

--------------------------------------------

EGY ÉLETEN ÁT FOLYTON TÁVOLODNAK - Füle Lajos-

Egy életen át folyton távolodnak,
huncut, parányi léptekkel elébb,
sokszor léptük, útjuk, vágyuk egyre hosszabb.

Érzékeikbe gyűjtve messze visznek
sok-sok meleg színt, mint hamubasűlt
emlékpogácsát, hazai derűt…
Más illatokkal, színekkel telik meg mégis a szívük,

és lassanként lekoptat
róluk idő, kor sok-sok otthonit,
szeretetük is részvétté kopik,
s egy életen át folyton távolodnak…

-------------------------------------------------

MEGTÉRÉSEK - Füle Lajos.

 „Megtértem” – mondod halkan, én
hittel bólintom rá az áment.
Itt járt, lelkedhez ért a Szél,
ki tudja, honnan jött, s hová ment.

„Hát megtértem apám…”
– Ha te tudnád ebben a részed,
így szólnál szelíden, meg-megakadva, fiam:

„Megragadott az - az Úr, AKI van,
AKIRŐL te beszéltél,
AKI elől a szívem
éveken át menekült