Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk. (Ef 2,10)

Jamie egy kilencvenéves ember volt. Rabszolgák gyermekeként drámai és megindító történeteket tudott mesélni az angolai rabszolgaságról. Az 1940-es években találkoztam vele Luandában, amikor a régi missziós iskolában tanultam. Minden szombat délután az öreg Jamie söpörte és takarította az iskola épületét. Nagy tisztelet és szeretet vette körül, és Istennek odaszánt életet élt. A Krisztus és a felebarátok szeretete hűen tükrözte az életében végbement belső átalakulást.
Jamie példája megtanította nekem, hogy a szolgálat az igazi keresztyén bizonyságtétel; Krisztusban való hitünk által van váltságunk, és ez a hit formálja cselekedeteinket. A keresztyének számára az élet nem pusztán a naptár követését jelenti, hanem egy irányt az Isten szeretetében való kiteljesedés és a felebaráthoz vezető út felé. Az Úr hűséges szolgáinak a titka az, hogy belső énjük minden nap megújul a Krisztussal való közösség által. Erre testi gyengeségeink miatt képtelenek lennénk, de Krisztus által mégis megtapasztalhatunk egy szolgálatban megáldott életet.

Imádság: : Taníts minket, Istenünk, hogy odaszánjuk életünket neked és a te munkádnak. Használj minket eszközeidként, hogy segítsük és bátorítsuk egymást. Ámen.

Isten és a felebarát szolgálata a keresztyén élet természetes útja.
Emilio J. M. De Carvalho (Luanda, Angola)

------------------------------------

 (16) „Igaz az Úr, kősziklám, akiben nincs álnokság…” (Zsoltárok 92)
Hálát adunk az Úrnak, mert világot teremtett, és alkotásainak örvendezhetünk. Mindig azt lássuk meg, amink van, és ne azt, amink nincs; valójában gazdagok vagyunk (2-5). - Adjunk hálát azért is, hogy Isten nem hagyta magára ezt a világot; akkor sem, amikor az kipördült szellemi-lelki tengelyéből, mint egy elszabadult pörgettyű, amikor kiesik a gyerek kezéből, és ide-oda csapódik a szobában. Isten lehajolt érte, felvette, helyre állította: vagyis Isten kezében vagyunk továbbra is, aki érvényesíti igaz rendjét ebben a világban, és nem engedi, hogy az emberi gonoszság egy határon túl romboljon (6-12). Egykor győzni fog az Úr életet szolgáló, igaz, igazságos, szeretettel teli rendje (13-16). - Jó ezt tudni, mert rengeteg az ostoba, gonosz ember (7). -10 9 2. zsoltár,- Mert a gonosznak szája és az álnokságnak szája felnyílt ellenem, hazug nyelvvel beszélnek én velem”

--------------------------------------

(1) „Szilárdan áll a világ, nem inog…” (Zsoltárok 93)*
„Hangosan zúgnak a mélységesen sötét folyamok” (3) – így fejezi ki a zsoltár, hogy mindannyian gonoszok vagyunk (1Mózes 6,4). „Jaj” nekünk, ha az Úr nem veszi kézbe kiesett, ide-oda csapódó, pörgettyű életünket. Nagyon apró dolgokban látszik ez a gonoszság, egészen hétköznapi tapintatlanságokban, ami alkalom adtán azonban ölni is kész. Példa: a boltban előttem fizet egy kigyúrt, rövidnadrágos ember, a nyári melegben; nyalja a jégkrémet, mert nem tudta kivárni, amíg kifizet mindent, és a szájában pálcikával morog valamit a pénztárosnak, aki tűrni kénytelen ezt az elkeserítő illetlenséget. Ám itt megmutatkozik mindaz, amit látva, csak hálát adhatunk azért, hogy a világ mégsem a gonosz kezében, és az ebből következő mérhetetlen taplóság és durvaság kezében van, hanem az Úr kezében, aki Jézus Krisztusban kijelentette, hogy áldott igazsága és rendje továbbra is érvényben van. Ezért ad hálát ez a zsoltár is, mert hangosan zúgnak a folyamok, de az Úrnál nincs fenségesebb, és Igéjénél nincs megbízhatóbb (3-5). „Szilárdan áll a világ, nem inog.” (1)Zsidók 7,11-28 183. dicséret* Az előző zsoltár gondolatmenetét folytassuk. Isten kezében vagyunk, aki érvényesíti igaz rendjét ebben a világban, és nem engedi, hogy az emberi gonoszság egy határon túl romboljon (Zsoltárok 92,6-12). Győzni fog az Úr életet szolgáló, igaz, igazságos, szeretettel teli rendje (Zsoltárok 92,13-16). „Szilárdan áll a világ, nem inog” (1). - Jó ezt tudni, mert rengeteg az ostoba, gonosz ember (Zsoltárok 92,7).

-------------------------------------------

(12) „Boldog az az ember, akit te megfenyítesz, Uram, és megtanítasz törvényedre…” (Zsoltárok 94)
- 1. Kik azok a bűnösök, akiknek megfenyítéséről szól a zsoltár? Azokról van szó, akik Isten népe közül valók, és mégis istentelenül élnek (8). - 2. Ez az istentelenség elsősorban a gőgben mutatkozik meg, hiszen minden gonoszság az alázat hiányából fakad (2-7). Tartsunk önvizsgálatot, hányszor hangoskodunk, kérkedünk, beszélünk kihívóan, vígadunk felelőtlenül, ha jól megy dolgunk (3-4); nem törődünk az Úrtól kapott örökségünkkel és a rászorulókkal (5-6), nem számolunk igazán Istennel, még ha emlegetjük is a nevét (7-9). - 3. Az Úr kegyelme az, ha Ő megfenyíti gőgös-hívő életünket. Amikor Ő megjelenik ragyogva, megfizet gőgös tetteinkért (1-2): nem a másik gőgjéért, hanem a mi hívően magabiztos érzéketlenségünkért. – 4. De mindezt azért teszi, hogy megtanítson törvényére, rendjére, az életre, amely Isten dicsőségét, és szeretetben a másik javát is szolgálja, ám éppen ebben adatik az ember saját boldogsága is (12). Ő nem taszítja el népét, csak megfenyíti (14). – 5. A mai zsoltár szerint az Úr tudja, milyen hiábavaló az emberi élet (11) az Isten örök rendje nélkül, vagyis Isten áldó jelenléte nélkül; és milyen hiábavaló a hívő élet önhittsége, ridegsége, befogadó szeretet nélkül.* Zsidók 8,1-5 94. zsoltár
* Egy prédikációban szíven ütött néhány mondat, miszerint Isten Igéje sokszor csak a „törvény” felől nézi az emberi életet, ez pedig csak egy szűk szelete az életnek. A mai zsoltár szerint azonban az Úr tudja, milyen hiábavaló az emberi élet (11) az Isten örök rendje nélkül, vagyis Isten áldó jelenléte nélkül. Akit az Isten bűneitől megváltott, megfenyített, de megoltalmazott (22), az többé nem lehet olyan, mint akik a törvényesség látszatát keltik, vagy bármiféle hazug látszatot.

---------------------------------------------------

(6) „…essünk térdre alkotónk, az Úr előtt!” (Zsoltárok 95)
Isten magasztalásának lényege, hogy Őt önmagáért dicsőítjük, függetlenül attól, hogy mi éppen milyen helyzetben vagyunk. Magasztaljuk Őt, mert az Úr a „legnagyobb”, Ő minden magasság és mélység felett áll (1-6). Az ember egyet tehet: térdre esik előtte, megadja magát az Úrnak (1-6). - Ez az önmegadás az Úr előtt: ajándék; erre az ember saját magától képtelen. Sőt, az emberre az ellenkezője jellemző: az ember megkeményíti magát, és megmutatja, mire képes. Az ember nem adja fel, az ember küzd, az ember több akar lenni, a maga javára, a maga erejéből. Ennek következménye: rivalizálás mindenhol, még a szeretteink között is; ennek eredménye tévelygés; ez az állapot bosszantja az Urat (8-11). Az egyházban ez az állapot az állandó tevékenységben mutatkozik meg: mindent mi akarunk megoldani az Úr helyett, közben rivalizálásunk hiteltelenné tesz bennünket. Gyakran előfordul az is, hogy az egyház egy kellemes civil klubbá válik, és ha szól is az Ige, nem talál nyitott fülekre és szívekre. - A csodák akkor kezdődnek, amikor az ember feladja és beleroskad az Úr kezébe; amikor nem keményíti meg magát. Ekkor tapasztalja meg igazán az Ő népe, hogy az Úr nem engedi el az övéit (7-8). Isten mai népének is fel kellene adni keménységét, a módszerek és stratégiák rengetegét, és nyitott szívvel hagyni kellene, hogy cselekedjen az Úr. Ez nem tétlenség, de az Istennek kedves cselekvés csakis így kezdődhet el, ezzel a „szent tétlenséggel” (2Mózes 14,14). Zsidók 8,6-13 78. zsoltár