A Szó hatalma

Rejtekhelyem és pajzsom vagy, igédben reménykedem. (Zsolt 119,114)
Azért fáradunk és küzdünk, mert az élõ Istenben reménykedünk, aki üdvözítõje minden embernek, de leginkább a hívõknek. (1Tim 4,10)
A te igéd nem tér hozzád vissza üresen. Elvégzi, amiért küldted!

A százados ezt üzente Jézusnak: Magamat nem tartom méltónak arra, hogy elmenjek hozzád, hanem csak szólj, és meggyógyul a szolgám. (Lk 7,7)

A beszéd az az eszköz, amellyel az ember kiemelkedett az õt körülvevõ világból. Ennek segítségével tanulhat, olvashat, írhat, gondolatokat és érzéseket fogalmazhat meg. Kifinomultan kommunikálhat. Beszédünkkel mégsem elemivé teszünk dolgokat, hanem kielemzünk. Túlbonyolítunk amúgy világos, egyszerû tételeket. Az eredetileg teremtõ - a láthatatlanból, a láthatókat elõhozó - szó kicsinyes, parttalan és eredménytelen vitatkozások eszközévé válik. Az ember szájából elhangzó szó súlytalanná, hiteltelenné vált. Mégis a szó, a megszólalás, a megszólítás Isten eszköze arra, hogy kaput nyisson, utakat megvilágosítson, és kérdéseinkre valós választ adjon. Magamat nem tartom méltónak (...), hanem csak szólj..." - üzeni a százados Jézusnak. Bízik az õ szavának erejében, annak hatalmában. Egyetlen szó, mely életeket, sorsokat fordít meg. Úgy, amint hívásként hangzik: Kövess engem! Akkor, mikor az emberi életet gyökeresen változtatja meg: Akarom, láss! Ahogy súlyos bilincseket leverve, az életre szabadít fel újból: Megbocsátattak a te bûneid. Ezzel a szóval sötétségbõl világosságot hívott és hív elõ ma is. Az adventi idõszakban ennek a Szónak, Igének testté lételére várunk, mely nemcsak megszólalt, üzent, hanem amely közöttünk lakott.

...Az erdõszélrõl jöttem: bûn honából, Sütött a vétek izzón, mint a nap,
Jöttem a bánat szelíd ösvényén, Kezemben reszket a levett kalap,
E mély homályba, e szent fák tövébe Teszem le szívembõl ma mind a vétket -
Tölgykoronákban orgonáz a szél.
És szól az Isten: Feloldozlak téged.
(Reményik Sándor)

Uram, elég nekem a te szavad. Bízni akarok a te ígéreteidben! Ámen.

---------------------------

A Te akaratod

Kiszabadítja a foglyokat az Úr. (Zsolt 146,7)
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. (Mt 5,10)
Istenünk! Megváltottál, bûneink terhétõl megszabadítottál. Imádunk szeretetedért!

Jézus így szólt: "Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tõlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te." (Mk 14,
Jézus a Gecsemáné kertben leülteti tanítványait, s maga mellé veszi Pétert, Jakabot és Jánost, megkéri õket, hogy virrasszanak vele együtt, mert a kísértés órája ez. Itt még valóságosabban megmutatkozik a tény: az emberré lett Isten teljes sorsközösséget vállal velünk. Itt az Isten lett emberi, nem pedig az ember isteni. Átéli a test gyengeségét a lélekkel szemben. Fel is hívja a tanítványok figyelmét a komoly kísértésre. Itt nem segít Péter halált megvetõ bátorsága, az ima az egyetlen fegyver. Jézus imádkozik. Mert ki bírná kiinni minden nyomorúságunk poharát, bûneik büntetésével, az Atyától elhagyatva? Egyedül az a Jézus, aki elhagyatottságában is az Atyától várja az útmutatást. A kísértést legyõzve visszamegy az alvó tanítványokhoz. Jézus számára a kísértés elmúlt, a tanítványok azonban nincsenek felkészülve. És Jézus indul. A tanítványok szétszélednek. Látszólag kiszolgáltatottan, bûnösök kezében, valójában azonban kizárólagos hatalommal megy Jézus a kereszt felé, amelyen bevégzi a megváltást.

Szegények társa te, kés mártódott beléd, Betlehem követe, letérdelek eléd. Láttam földbe vetésed, napra növekedésed, magasba szökésed, halálba töretésed. Fölálltál büszke fiú ropogott derekad, zöld fejed fölemelted, nem hagytad el magad. Mert fülünkbe suhogtál, szívünk ereje voltál, hogy barmok ne legyünk, hogy emberek legyünk. Tûrtél te minket, fogunkat, kezünket, nevetted szemünket, megáldottad fejünket. Holtodban körülálltunk, gyönge testedre vártunk, vad kannibálok, veszett janicsárok. A halotti beszéded egy szó volt: élet, miérettünk meghaltál, mibennünk feltámadtál. Életünk fölött lángolj, utunkon messze világolj, zölded verjen szemünkbe, zölded csapdosson szívünkbe. (Kormos István)
Urunk! Te éltre hívsz. Segíts, hogy kapcsolatunk veled mélyüljön. Ámen.

--------------------------------------

Az egységre meghívottak imája
Megváltó Krisztusunk! Egységre hívtál minket, mint ahogy Te is Egy vagy az Atyával. Olyan egységre, amelyben szeretet, egyetértés és önzetlenség uralkodik. Olyan egységre, amely örömet és boldogságot szül.

Kimondhatatlan a hálánk Urunk, hogy részünk lehet Benned, és a Te szeretetedben, amellyel vagy irántunk, amelyet meg sem érdemlünk! Tarts meg ebben az egységben, ne hagyd, hogy a bűn újra visszataszítson minket a szeretetlen, önző világba, ahol csak széthúzás és az egymástól való eltávolodás vár ránk.
Segíts nekünk, hogy azok közül, akik még rabjai a gonosznak, minél többet tudjunk kihalászni és megmenteni az Életnek. Mert Nélküled semmit sem tehetünk. Nélküled nem jutunk el az egységre.
Ámen.
----------------------------------------------------

Kereszthordozó igaz szolga 2Korinthus 11,16–33 Az igeszakaszban egy kikényszerített dicsekvésről van szó, amit Pál apostol el akart kerülni, de a korinthusiak érdekében mégis vállalt. Arra kér- te a korinthusiakat, ha másoktól elfogadják az ilyen dicsekvést, akkor tőle is fogadják el. Felveszi a versenyt ellenfeleivel, de tudja, hogy ezzel nem segít az olvasóin olyan tekintetben, hogy közelebb kerüljenek Jézus Krisztushoz. „Amit mondok, nem az Úr szerint mondom.” Ezért nevezi esztelen dicsekvésnek. Mégis arra szeretné ezt használni, hogy elnémítson némelyeket, akik dicsek- szenek, és azokat figyelmeztesse, akik könnyen zsákmányul esnek az alaptalanul dicsekvőknek. Az apostol származásával, elhívásával, szolgálatával dicsekszik, amivel az álapostolok is dicsekedtek. Az apostol dicsekvése azonban más irányt vesz, és olyasmiről kezd el beszélni, amiről ellenfelei nem beszélhettek. Be- számol szenvedéseiről, bántalmazásai hosszú soráról, nélkülözéseiről és meghurcoltatásairól. Egy kereszthordozó, igaz szolgához méltóan, a másoktól okozott szenvedések mellett még szívén viselte a gyülekezetek és az egyének sorsát is.  Győzelem imádság által 2Mózes 17,8–16 Isten népének körülményes pusztai vándorlásáról szól az igeszakasz. A vándorlás során, amikor megoldódott egy probléma, nyomban ott volt a másik. Ha nem volt vize a népnek a pusztában, Mózes által megoldotta az Úr: vizet fakasztott a sziklából. Újabb problémával találta szemben ekkor magát Izrael: „Eljött Amálék, és megtámadta Izraelt Refidimben” (8. v.). Mózes harcra szólítja fel Józsuét, hogy válaszon ki férfiakat, és ütközzön meg Amálékkal. „Én pedig odaállok holnap a halom tetejére, és Isten botja a kezemben lesz.” (9. v.) El- kezdődött a harc, és míg „Mózes felemelte kezét, Izrael volt erősebb, amikor le- eresztette a kezét, Amálék volt erősebb” (11. v.). Mózes kezei elfáradtak, és egy kőre ülve, két oldalról Áron és Húr tartották a kezeit egészen naplementéig. Józsué pedig legyőzte Amálékot. A felemelt kéz Isten hatalmának és a tőle való függésnek volt az elismerése, csak így arathattak győzelmet. Nekünk is sok harcunk van a testtel, melynek jelképe Amálék. Meg kell küzdeni vele, és ebből a történetből meg- tanulhatjuk, hogy a győzelem imádság által van.

-------------------------------------------------

A szolgálati ajándékokat Jeshua Ha Massiah adja NÉMELYEKNEK.
  Így a tanítói szolgálat sem ember által kinevezett, vagy főiskolai diploma által kapott jogosultság mások nevelésére, tanítására.
Nem megtanult és visszamondott teológiákat, vagy akár igei ismereteket jelent a tanítói szolgálat.
Az, hogy hallottam valamit, megtanultam és tovább adom, még nem tanítás.
Az, ha a saját gondolataimat, elképzeléseimet, " látásaimat" viszem bele az Igébe, az se tanítás.
De az, amikor a Szent Szellem kezdi világossá tenni bennem az Igét, amikor kinyílik előttem a "kincsestár", s olyan üzeneteket kapok, melyek nem saját ötleteim és mások utánzása-talán ott kezdődik a tanítás.
Istentől kapom, amit kapok-közvetlenül....