Akarom? Akarod? Akarja?

 Beszélgetek Istennel – imában, sóhajban, gondolatban. A kérdés csak az, hogy ez valóban beszélgetés-e? Isten ugyanis egy nagyon különleges beszélgetőtárs, aki mindig különböző módon, helyen és időben (néha kifejezetten humorosan) mondja el a véleményét a dolgaimról, és persze minden esetben meghagyja a szabad értelmezés lehetőségét (hisz igencsak ritkán szakad rám a plafon, ha épp máshogy értem a szavait, mint ahogy azt kellene), amivel én előszeretettel élek is. Így az életemet meglehetősen sok fölösleges és teljesen értelmetlen kanyar, kitérő, zsákutca díszíti, amelyeket esetenként nem, de azért szép számban sajnos még meg is tudok magyarázni, és látni vélek bennük némi értelmet. Sajnos, mivel szép példája ez annak, hogy a beszélgetésem Istennel valójában sokszor nem más, mint egy kedves és barátságos csevegés önmagammal.
Mert gondoljunk csak őszintén bele, nem paradoxon kissé, hogy miközben annyi konfliktusom van a környezetemben élőkkel, családtagjaimmal, barátaimmal vélemény-, akaratbeli különbségek miatt, aközben Istennel soha nem kerülök „konfliktusba”, mert az Ő akarata többnyire megegyezik azzal, amit én akarok, kívánok? Így, vagy annak az esete áll fenn, hogy egy fantasztikus, már-már emberfeletti képességgel rendelkezem, ami által teljes mértékben azonosulni tudok Isten gondolataival… Vagy, hogy ennél sokkal egyszerűbb, emberibb, sőt kifejezetten kiábrándító módon, meg sem hallgatom, hogy Isten mit mond erről, vagy arról a helyzetről az életemben, hanem csak elhitetem magammal, hogy amit én jónak tartok, arról az Úr is azt mondja, hogy „ez igen jó”. Ha pedig időközben kiderülne, hogy ez bizony nemhogy nem „igen jó”, hanem kifejezetten rossz, ártó és romboló volt, akkor jön a tökéletes magyarázat: igazából ez által akart Isten tanítani. S ez még valahol igaz is, mert a leckét bizonyára egy életre elsajátítottam, de hogy Előtte épp ezért kedves lett volna a készülődő baklövésem – hát ebben azért kételkedem.
Mert legyünk kicsit őszinték: akartam, léptem, belebuktam – de ez az én döntésem volt, s igazából Istenhez nem sok köze volt.

 Dávid és Betsabé esete jut erről eszembe. Ezt a történetet mindig negatív, elrettentő példaként szoktuk emlegetni, de engedd meg Kedves Olvasó, hogy ez esetben pozitív példaként hozzam eléd. Mikor Nátán próféta Dávid fejére olvassa a bűneit, akkor egyszerűen tiszteletre méltó az, ahogy Dávid fogadja a szavait: „Vétkeztem az Úr ellen!” (2Sám 12,13/b). Nem mond többet, nem mentegeti, nem próbálja meg kimagyarázni magát, nem akarja elhitetni Nátánnal, hogy ez az egész igazából Isten akarata szerint történt, hisz különben miért látta volna meg Betsabét? Miért épp meztelenül? Miért épp őt, és nem mást? Véletlen lett volna? Ugyan, hisz véletlenek nincsenek… Nem, ő nem kezdi el ezt a játékot, vállalja a felelősséget, elismeri, hogy tette egyedül a saját akaratából, vágyaiból, döntéséből született.

Számomra példás ez a meztelen őszinteség, és szeretnék ilyen őszinte lenni. Jó lenne legalább magamat annyira tisztelni, hogy nem tengődök hazugságokban. Jó lenne Istennel őszintén beszélgetni, s nem csak beszélni. Elmondani, hogy én veszettül akarok dolgokat, de meghallgatni azt is, hogy Isten erre mit mond. S ha válaszát figyelmen kívül hagyva leugrok a szakadékba, akkor elfogadni, hogy megütöttem magam, hogy fáj, s hogy mindezt egyedül magamnak köszönhetem. S jó lenne erről nem csak beszélni… Papp Adrien

----------------------------------------------------

Te már olvastad?

Kedves Olvasó!
Mielőtt belekezdtél olvasni ezt a bejegyzést, talán titkon te is reménykedtél abban, hogy lesz értelme ennek a néhány percnek, vagy annak a néhány sornak, ami most legördült előtted a képernyőn. Köszöntelek, megérkeztünk témánkhoz: az olvasáshoz!
 Egyesek el sem tudják képzelni úgy a napjaikat, hogy ne vegyék kezükbe a József Attila összes-t, mások nagyon jól elvannak nélküle. Valaki egy vagyont áldoz arra, hogy megfogható, tintaillatú papíralapon olvassa a Harry Potter műveket, valaki pedig 3-4 klikkel tölti le az internetről.  Egy sokat idézett közhellyel élve: „Nincs két egyforma ember”; s ez igaz az olvasási szokásainkra is. De mi a helyzet a bibliaolvasással?
Igen, ez a kérdés mindent megváltoztat. Minden keresztyén ember együtt zengi kórusban: a világ legjobb könyve, ezt minden hívő ember olvassa, általa életek változnak meg naponta, s így jobb lesz a világunk.  Úgy gondolom, ez egy nagyon idealisztikus kép, de legyünk most őszinték, s tegyük fel a kérdést önmagunknak: Tényleg gyökeres változások történtek az életemben azon időszak óta, mióta rendszeresen olvasom a Bibliát? Nem célom egyetlen ember hitéletének a megkérdőjelezése sem, csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy nagyon sokszor a bibliaolvasásra is rózsaszín ködön áttekintünk, beleértve önmagamat is. Tele vagyunk elvárásokkal, követeljük az instant, azonnali válaszokat, a lényegen pedig nagyon sokszor átsiklunk.
Ilyenkor örülök, hogy vannak tőlem sokkal bölcsebb emberek, akik hosszú évek tapasztalatait tudják továbbadni és megosztani ezzel a témával kapcsolatosan. Tette ezt egyik tanárom is, még 2013 őszén. Engedjétek meg, hogy az ő szavait továbbgondolva, néhány tanácsot elétek tárjak, amelyek remélem, hogy némiképp előrébb visznek bennünket az igeolvasásban.
Helye van a napirendemben.
Nagyon sokat fáradozunk azon, hogy jól nézzünk ki, hogy könnyen menjen a randizás, vagy csak szeretnénk, hogy a másik nem számára esztétikailag is tetszetősek maradjunk. Futunk, edzünk, fitnesztermekbe járunk, hogy fizikailag erősek legyünk. Keresztyénként a lelki kondi is fontos. Lelkileg is tükörbe kell néznünk naponta, erre pedig időt kell szánnunk. Mert a bibliaolvasás nem kegyesség vagy ízlés kérdése, tehát nem attól függ, hogy szeretem-e Pintér Béla zenéjét vagy sem. Tudom, hogy szükségem van rá, mert csak így erősödhet a hitem, ezért időt szánok rá.
Add fel a nagy elvárásokat!
Az élet minden területén vannak elvárásaink, s úgy gondolom, hogy ez teljesen normális. Olykor viszont ezeket a vágyakat erőteljesen belevisszük abba a bizonyos pár perces elcsendesedésbe is. Elvárásaink vannak Istennel szemben. Elvárjuk Tőle, hogy szóljon, ígérjen, áldjon. Miközben ez arra teremt lehetőséget, hogy elhibázzuk és ne azt az üzenetet halljuk, amelyet Ő készített el. Az Ő naptára eltér az enyémtől. Más utakra vihet. Annak ellenére, hogy én elvárok tőle valamit, teljesen mást mondhat, olyat, amire valóban szükségem van.
Nem javítja meg a napjaimat.
Nem attól leszek boldogabb, hogy tudom, ma reggel Igét olvastam. Hanem attól az üzenettől, amit Ő mondott. Nem attól lesz szuper a napom, mert reggel kezembe vettem a Bibliát. Nem gondolom, hogy ez egy olyan biztosíték lenne, amely garantálja, hogy a napomban csupa öröm és boldogság lesz minden perc. Elronthatom, mert ember vagyok. Nem az igeolvasás, vagy az imádság segít önmagában, hanem Isten. Nem csikarhatom ki az igeolvasással Isten áldását, hiszem, hogy Őt nem lehet manipulálni ezzel. Azonban láthatom a lehetőséget: ma is épülhetek, ma is mondhat valami újat, amely jobbá tehet.
A csendesség célja: ismerjem fel, hogy Isten jelenlétében vagyok! Ha érzem ennek a kivételes alkalomnak a lehetőségét, akkor örülhetek a jelenlétének, vezetésének. S így visszaállhat a korábban elveszített harmónia. Máté Richárd