Reményik: Mindegy

Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull...
Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,.                                                                                                   Hogy nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,                                                                                                       Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul, .                                                                                                    Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesek,
S erős, mint az Isten a magasságban

Reményik Sándor: Csendes csodák.

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát..                                                                                                                             A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

REMÉNYIK SÁNDOR .
GONDOLATOK AZ IMÁDKOZÁSRÓL

Ma este sok kérdés tépett, szaggatott.
És egyre sem jött mentő felelet.
Testvér, Te hogy gondolod ezeket?

Miért imádkozol?…

Hogy kiért, tudom: gyermekeidért,
És apjokért, a Te jó uradért,
Minden testvéredért,
És magadért legutolsó sorban.

De mért, de mért?

Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,
S világokat tengelyük körül
Forgatja örök-egy forgással,
Akihez a Te imádságod szárnyal:
Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?
Mit tudod Te, mit tudom én,
Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!…
Amit elvégzett, meg kell hogy legyen,
Változtat-e azon ima, fohász,
Imádkozzál bár völgyben, vagy
hegyen,
Vagy tenger fenekén?…

Ó, de ugye a remény, a remény?

Vagy talán Te is úgy imádkozol,
Mint én, mint én?
Hitetlenül, süketen és vakon,
Csak, mert valamit még próbálni kell,
S mert mást nem tudok, hát
imádkozom,
Mert különben a szívem megszakad.

Ó tudom, Te nem így imádkozol
Az érzéketlen csillagok alatt.

Kolozsvár, 1923. január 11.

--------------------------------------

(Példabeszédek 19,21)

 Krisztusunk ,jöjj el!

Már olyan jó berendezkedtünk.

Helyén van asztalunk és székünk.

Volt mit a szekrénybe tennünk.

Elégetetten körülnézünk,

S lefekszünk. Ránk borul az éjjel.

Sötét van,már lámpánk sem ég….

S imádkozunk :Krisztusunk,jöjj el!

De rásóhajtunk:Most ne még!

Évekbe telt ,míg minden rendre

Ily szépen helyre került .

Szeretnénk gyönyörködni benne,

Élvezni a napfényt,derűt.

Van annyi szép is itt a földön,

S volt már nehéz napunk elég.

Igen ,tudjuk ,hogy Krisztus eljön,

de azt sóhajtjuk:ma ne még!

Nem látjuk,csak ezt a világot,

S idegen lett a menny nekünk?

Észak ,Kelet …földi határok

Határolják csak életünk?

A mennyről éneket zengünk,

De a lemondásról soha.

„Krisztusunk,jöjj el! –énekeljük,

A hozzátesszük:Csak ne még ma!

Bár az ajándékozót néznénk,

Nem csak az ajándékokat!

Hiszen tőle öröm és szépség ,

S még dícsőbbeket tartogat.

Tanuljunk magasabbra nézni!

Legyen életünk dallama,

Ne csak szájjal,de szívvel kérni:

Krisztusunk,jöjj el!Jöjj még ma!

--------------------------------------

VALAMIT NEM ÉRTEK Bódás János.
Régóta ismerlek már Istenem,
S egyre halkulnak bennem a "miért"-ek.
De homályos elmém bárhogy derül is,
valamit most sem értek.

Tudom, szereted minden művedet,
mert minden műved nagyszerű, remek.
Szereted a virágot, hisz színében
a mennynek színei tündökölnek.
Szereted a csillagot: tiszta, fényes.
A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád;
a harmatot, a forrást: makulátlan,
s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.
Az állatot, mert törvényed szerint él,
s mint az ember, testvérbe nem harap;
a szitakötot, fecskét sast, galambot,
méhet és minden zümmögő bogarat,
Mik a szivárvány száz színét ragyogják,
s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;
szereted a gyermeket, mert arcán
az ártatlanság égi mosolya.
Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd,
Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!
De engem, aki szégyenedre válok,
ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!