ZARÁNDOK ÓHAJA..
Fent sok, sok csillag felett van vágyaim hona.
E földi küzdés
helyett úgy vágyom én oda.
Időzni itt nincs kedvem nyugalmam nem lelem:
mert folyton kell sietnem honomba
szüntelen.
Lakom idegenben bár, de egy kis türelem
S kopottas por-sátorom örökre
levetem.
E földnek hiú vágya nem csábít engemet:
Ó zarándokút botjára teszem már kezemet.
Itt nincsen nékem kincsem, amit sajnálnom kell.
E világtól a szívem örömmel
szakad el.
Vidáman énekelve járok én utamon:
hiszen új napra kelve, közeleg a nyugalom.
Ezért világ, hagyj békén zarándok utamon.
Célomat csábodért én cserélni nem fogom.
Túl az atyai házba örök kincs vár reám!
Ó, ezt megnyerni vágyom futásom alkonyán!
Németből ford.: Haraszti Sándor .
NEKÜNK SZÓLÓ INTÉS . 1 Kor. 7,29-31.
---------------------------------------
SALAMON..(Királyok 3,3-28; 11, 1-11;
Prédikátor 1, 12-2,26.)
Egy csecsemő, két asszony kibogozhatatlan perét, borotvaéles
elme, mint gyors kard hasítja szét…
– Fiatalon sugárzó bölcsesség!
Egy
király – sok-sok asszony, pogány varázzsal telt világ,
idegen, mámoros csók, tompa, fülledt bujaság…
– Öreg fejjel végzetes
balgaság!
Telt kincseskamrájának tengeren túl szállt a híre, sok mesebeli
kincsért jártak hajói messzire,
– de az Úrtól elfordult a szíve …
Palotája
aranytól, drágakövektől csillogó,
kertjében édes illat, asztalán minden földi jó…
– S a
Nap alatt Mind hiábavaló…
Siklós József (Szádhoz a kürtöt!, 63. ol
-----------------------------------A BÖLCS INTELMEI .
Ma arra int a bölcs prédikátor, Legyen helyes értékismeretem,
És döntéseimben legyek bátor. Ne válasszam a bűnöst, a rosszat,
Mi lelket bénít, azt ne akarjam, De a jót sem, hanem csak a ‘jobbat’.
Mint Mária, ki Jézus szavára Figyelt szomjazva, mély áhitattal,
Mert tudta, hogy az válik javára. Az élet, mint sebes nyíl elsuhan,
És vádol nevetés, habzó pohár, Részvétlenség nyomán a könnyfolyam.
A tenger mélye őrzi a kincseket, Míg felszínen a hab fut és fecseg…
Uram, tedd elmélyültté életemet! Gerő Sándor
-------------------------------------------
Egyre följebb.Az ember-erdőben fának születtem, nem rossz bokornak,
de mord lombok terpeszkednek fölöttem és eltakarnak;
már napsugár alig hatol szemembe…Beásom mélyen
magam a földbe, gyökeret eresztve, hogy bármi tépjen,
és marjon felnövekvő sudaramba, mert rázna széjjel,
mozdíthatatlanul álljak, dacolva ezer veszéllyel.
Az ember-erdőben fának születtem, és nem bokornak.
Sokak szemében gyötrő szálka lettem, s vadul morognak,
de lombjaim a vihart áteresztik, megizmosodva.
Sudaraim az árnyakon átverekszik, föl, a magasba.
Én nem leszek a zúgó ember-erdő rossz, satnya bokra.
Az őstalajból hízó lelkem felnő a lomb-habokra,
mert nekem kell a napsugár. Enélkül nem tudok élni.
Ha fölöttem a végtelenség kékül, hiába tépi
vihar a törzsem. Békémet kibontom. Nyugodtan állom.
A zúgó erdő fülébe rikoltom nagy kacagásom.
Gerzsenyi Sándor, Angyalföld, 1960 (Vallomás c. verskötetből)
--------------------------------------
A drága szent szövetség sátorát nappal felhő és éjjel tűz takarta,
s míg benne volt a nép erős oltalma, vezette is a pusztaságon át.
Ez szabta meg a nappalt s éjszakát. Más útjelző a sivatagban semmi…
Ez adott jelt: maradni kell, vagy menni. Szent függőség, mely biztonságot ád.
Ma Krisztus az, kire az ember nézzen! Ki Őt követi, nem jár sötétségben,
s oltalmát mindig megtalálja Benne, Csak éberen figyeljen rá megint!
Mindegy, mit tesz: megy, vagy marad pihenve, de mindent csak az Úr szava szerint!
Balog Miklós (Ünneprontás, 70. old.)
--------------------------
A hét imája.
Valami soha ki nem mondott szépet Szeretnék mondani rólad és neked.Botló nyelvem szánalmas dadogásán Atyaian mosolyogsz.
Űzött szívem fájdalmait Szikrázó kedvem mögé rejtem
. Miattam Már soha ne szomorkodj.
(Gerzsenyi Sándor: Isten)
---------------------------------------------
Kísértés.
A kék égből halk szellőrezdülésre úgy hulltak rám aranyló levelek.
Az ősz köszöntött, mert nem vettem észre s fülembe súgta: „Megismertelek”.
„Kies tavasz hiába indított el, enyém maradt a szíved ritmusa.
Enyém maradt a dalaid zenéje. Halálba hull a győzelmes tusa.
Valami nagy tavaszi álom éget,de lábad ősz avarban botlik el.
Krisztust követnéd, égi fényességet. de föld kötöz és roskadozni kell.
Csak roskadozz, tündöklő eszményképnek idétlen, torz valósággyermeke!
Ha majd a kínlódások összetépnek ájultan hullsz a két kezembe te;
S az őszi erdő újra dalra zendül, sebzett szívedre száz szépség szakad.
Nem, nem én nyújtom ki a kezem érted… Sápadtan, sírva visszajössz magad.”
Hallgatva mentem, át a néma kerten és minden fájt: a cél, a szép, a rend,
melyet én, nyomorult, kitűzni mentem, hogy elmaradjak roskadozva lent.
Minden úgy fájt. De akkor jött a Mester. Karjába vett, mint síró gyermeket.
Szava szelíd kötés volt sok sebemre: „Ne higyj neki! Hisz elvégeztetett!
Ősztől és a téltől, minden ellenségtől, önmagadtól is megmentettelek.
Hasztalan hullnak kéklő messzeségből, Szívedre a sárgult, őszi levelek!”
Túrmezei Erzsébet (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése