Hála Istennek...

"Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét? Hálaadással áldozz Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem." Zsoltárok könyve 50:11-15

Hála Istennek, végre megérkeztünk! Hála Istennek, nem történt nagyobb baj...

Hála Istennek, megvan a vizsgám! Hála Istennek, hogy volt belőle még egy utolsó.

Hála Istennek... Hála... De tényleg komolyan gondolod ezeket? Vagy csak, mint megszokott, állandósult szókapcsolatok élnek nyelvedben, és nem méred fel súlyukat, bele se gondolsz abba, amit valójában mondasz.

Annyira kevés a hála a világban. Van, kérem, követelem, könyörgök érte, parancsolom, netalán szeretném, de „hála” szinte alig. Pedig erre a szóra  az  embernek, neked van igazán szükséged, és nem Istennek. Ő nem fogja magát jobban érezni, ha megköszönsz neki dolgokat, nem lesz attól jobb napja, és nem ezért fogja neked adni áldásait. A hála téged fog megváltoztatni, az egész hozzáállásodat az élethez, a megelégedettséghez és a hiányokhoz. Végre ráérzel az élet játékának igazi ízére, és hittel tudsz szembenézni azokkal a dolgokkal, amikért nem a legkönnyebb hálát adni.

A döntés a Te kezedben van. Folytathatod a nagy általánosság statisztikáját, és hagyhatod a hálát ott, ahol talán eddig is volt számodra; a ritkán emlegetett dolgok között. De eldöntheted azt is, hogy mától fogva ez más lesz. Mától fogva elindulsz a hálaadás útján Isten felé, és engeded neki, hogy ezáltal különlegesen közel kerüljön hozzád. Mától fogva hálát adsz, legyél bármilyen élethelyzetben, bármilyen kérdések között, bárhol a világon.

Az igazság az, hogy  „HÁLA”  más szóban kimondani, és egészen más tettekben bizonyítani háláját az embernek Isten felé!!

Itt az idő, hogy ma és holnap és azután is meghozd ezt a fontos döntést! Voksolj a hálára, és megláthatod Isten szabadítását!

----------------------------------------------------

Hisz mi is csak emberek vagyunk...

„Isten békéje pedig, amely meghalad minden értelmet, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban.” Fil 4,7

A száraz fenyőágnak csak egy kis szikra kell és már lángol is. Az élet fárasztó, terhes napjai elszívják az erőnket, így válunk gyakran hasonlókká ezekhez az ágakhoz. Aztán, ha fellángol az indulat, ha elszabadul mindaz, aminek nem kellene, már késő, hogy bánjuk. A lángot megállítani nem lehet. Letarol, mindent elemészt, ami éghető. Nem állhat az útjába semmi sem, nem is hisszük, hogy bármi megtehetné. Ha a pohárba az utolsó csepp után is töltünk, annak ki kell folynia. Még a legerősebb idegekkel bíró ember is megtörik egyszer, feladja és utat enged feltörő érzéseinek is. A békétlenség azonban ugyanolyan pusztító, mint a tűz. A végén csak hamu marad. Úgy tűnik, hogy az emberi indulatok körforgásából nincs kiút. Olykor mi, keresztény emberek is kifakadunk. „Hisz mi is csak emberek vagyunk” – mondjuk mentegetőzve. Ennek azonban nem kellene így lennie. Hisszük, hogy a megváltás elég a világ megváltoztatásához, elég az újjáteremtéshez, csak a mi foltos bőrünk, na az, lesúrolhatatlan…

„Az Úr azt szeretné, ha népének hite egészséges lenne, és nem lennének tudatlanok a hatalmas megváltással kapcsolatban, melyet oly bőségesen biztosított számukra. Nem kell a jövőtől várniuk, hogy valami nagy dolog történjék értük, mert a munkát már elvégezte Isten. A hívő nem kap felszólítást arra, hogy teremtsen békét Isten és maga között. Ezt soha nem kell és nem is tudná megtenni. Krisztust kell elfogadnia békéjeként, mert Isten és a béke nála van.” E. G. White