Igen jó – Nem jó

Istenem, én hiszek..

k benned,
hiszem, hogy te teremtetted
a világot, a földet, a tengert;
hiszem, hogy te adtál életet
az embernek; hiszem, hogy
jutalmazod a jót, a rosszat
bünteted; hiszem hogy
hatalmad nagy; hiszem,
hogy igazságos vagy; hiszem,
hogy csak mozdulatodba kerül
és az egész világ semmibe merül;
mindent, de mindent hiszek neked,
de hogy az ember a te képmásod viseli:
aznem lehet.
(Ják Sándor: Én hiszek)
Néha elfog egy furcsa érzés, amikor nézem a körülöttem lévő világot, vagy csak egyszerűen önmagamat kendőzetlen őszinteséggel. Ilyenkor nehéz azonosítani azt, amit látok, azzal, amiről a Biblia így ír: „Éslátá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, ímé igen jó.” (1. Móz. 1:31/a)
„Igen jó”?
Igen, a hegyeket, az erdőt, az égboltot, a felhőket, a csillagokat, a tengert, a természet apróbb és nagyobb részeit látva elámulok. Ez igen jó.Szinte látom az isteni ujjlenyomatot mindenhol.
De az ember, és az általa alkotott világ…
Persze ebben nincs semmi megdöbbentő. Jött a kígyó, a kísértés elfogadása, a kiűzetés, és azóta az ember bűnös. Egy esendő lény, aki a megváltás ellenére nap mint nap elbukik, mert ember, mert tökéletlen.
Időnként azt látom (magamon is), hogy ez a szomorú tény néha kifejezetten kapóra jön. Ez egy ki nem mondott engedély arra, hogy lehetünk rosszak, kicsinyesek, hazugok, könyörtelenek. Néha elbukhatunk, néha átgázolhatunk a másikon, néha egyszerűen elfelejthetjük kinyújtani a kezünket a másik felé, mert emberek vagyunk.
Emberek, akiket Isten a saját képmására teremtett…

De mentségünkre szóljon: a mindennapjainkban próbáljuk a társadalmi normákat betartani gondosan figyelve arra, hogy egy percre se tévesszük szem elől a „mi illik és mi nem” listánkat. Tisztességes emberhez méltóan igyekszünk élni: nem ölünk, nem lopunk, nyilvánosan nem veszekszünk senkivel…Ez szép. Ez dicséretes. Kérdés azonban, hogy ha ennyi tisztességes ember él, akkor a körülöttünk lévő világ, miért mutat olyan torz képet mégis?
Talán nem csak a társadalmi életben kellene tisztességesnek lenni? Talán a házam, szobám falain belül, a szavaimban, a gondolataimban, magamban is annak kellene lennem? Talán tudatosítani kellene magamban, hogy az arcomon Isten arca tükröződik, a vonásaimat az Ő keze rajzolta meg?
Talán akkor kevesebb konfliktus, kicsinyes versengés, önző megnyilvánulás, eltiprás, közömbösség, dühkitörés, erőszak lenne körülöttünk. Talán…Papp Adrien 

---------------------------------------------

Zarándokút

 A karmesternek: „A szőlőtaposók” kezdetű ének dallamára. Kórah fiainak zsoltára.
Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek URa!
Sóvárog, sőt eleped a lelkem az ÚR udvarai után. Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez.
Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek URa, királyom és Istenem!
Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! (Szela.)
Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.
Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt, az őszi eső is elárasztja áldásával.
Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon.
URam, Seregek Istene, hallgasd meg imádságomat! Figyelj rám, Jákób Istene! (Szela.)
Istenünk, pajzsunk, nézz ránk, tekints fölkented személyére!
Bizony, jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer. Jobb az Isten háza küszöbén állni, mint a bűnösök sátraiban lakni.
Mert nap és pajzs az ÚR, kegyelmet és dicsőséget ad az Isten. Nem vonja meg javait az ÚR azoktól, akik feddhetetlenül élnek.
Seregek URa, boldog az az ember, aki benned bízik!
84. zsoltár ,- A zsoltár felirata szerint eredetileg a Szőlőtaposók kezdetű ének dallamára énekelték a templom énekesei. Az ének címéből kitalálható, hogy szüretkor énekelték, a 84. zsoltár is akkor került eléneklésre, mikor a lombsátrak ünnepére Izrael egész területéről elindultak a zarándokok Jeruzsálembe. Ezen az ünnepen meggyújtották a Templom-hegyen a hatalmas olajmécseseket, amik egész Jeruzsálemet bevilágították a kortársak szerint. Ebben a fényáradatban mondta ki Jézus, szembeállva a zajos, fényes ünnepléssel, hogy „Én vagyok a világ világossága.”
A zsoltár írója egy olyan ember helyzetében beszél, aki hosszú vándorútra indul, hogy elzarándokoljon a templomhoz. A templom számára azt jelentette, hogy Istenhez és a közösséghez tartozik, nincs egyedül a világban. A templomot megpillantva el tudta hinni, hogy a hatalmas Isten úgy megőrzi az övéit, ahogyan megőrzi a templomot is. Megőrzi az Őt keresőket, azokat, akik vándorútjukon haladnak, azokat, akik még el sem indulnak, azokat, akik már közel vannak Jeruzsálemhez és azokat is, akik már ott vannak a templom mellett.
„Boldog az az ember, akinek te vagy ereje!” – állapítja meg a zsoltáros. Nem azt mondja, hogy boldog az, akinek van ereje továbbmenni az úton. Hanem arról beszél, hogy boldog az az ember, akinek akkor is van Istene, amikor már semmije nincs. Mert a siralom völgye az a hely, ahol eléri az embert az apály: mindaz eltűnik, amire támaszkodott: a család, barátok, erő, öröm. Azonban aki Istenre bízza magát, az ismeri a dagályt is, amikor Isten megerősíti és megtölti az Őt keresőket új energiával, új célokat adva eléjük. Mert a keresztyén élet nem nehéz, hanem egyenesen lehetetlen, ha csak a mi képességeinkre vagy lehetőségeinkre lenne bízva. Biztos bukás. Ott ragadunk a siralom völgyében, ahol nincs vigasztalás, nincs társ és nincs élet. Áldott legyen az Úr, hogy még innen is újat tud kezdeni velünk sokszor! Áldott legyen, hogy Vele a nehézségekből is képesek vagyunk áldásokat kibányászni. Ő irányít – erre emlékezz, mikor elfogy mindened. Bevisz nehéz helyekre és kihoz onnan, áldásával látogat és megpróbál. Mindened elfogyhat, és hidd el, el is fog fogyni. Ha azonban megmarad benned a sóvárgás Isten után, akkor a mindennapok sivatagában is megélsz, mert forrásra találsz Istennél.
Múlnak az évek, mi egyet újra lépünk már. Lehull a hó, de tudjuk: eljön majd a nyár. Utazunk, érkezünk, találkozunk és búcsúzunk, egy boldogabb világról álmodunk. Azok számára, akik zarándoklatként tekintenek az életre, a hit azt jelenti, hogy úton vagyunk, amíg csak el nem érjük a célt. Ezért hát mindazt, amit tudunk és birtokolunk, úton lévőként tudjuk és birtokoljuk, úgy, ahogy egy hosszú gyalogúton egyaránt birtokolhatunk valamit.
Nincs birtokunkban minden igazság, de annyi igen, amennyire útközben szükségünk van. Tudjuk mi a cél és mi vagy Ki vár ott. Nincs szükségünk arra, hogy minden titkot ismerjünk, nem kell minden rejtélyt megfejtenünk. Csak azt kell tudnunk, Kihez tartunk és hogyan fogunk megbirkózni az út következő szakaszával. Sőt, nagyon sokszor még ezt sem tudjuk, mégis megbirkózunk vele.
 Nem rendelkezünk teljes szabadsággal, de annyival igen, amennyire útközben szükségünk van. Annyival, hogy nem hagyjuk feltartóztatni magunk, amikor menni akarunk, hogy nem elégszünk meg közelebbi célokkal és nem engedjük, hogy beszűkítse tekintetünk az, amit mások szükségesnek, jónak vagy rossznak, igaznak vagy hamisnak tartanak. Nem tárul fel előttünk az élet teljes értelme, de annyi igen, amennyire útközben szükségünk van. Nem kell megismernünk, miért forog a föld és Isten miért teremtette meg, de szabad bíznunk abban, hogy utunk alapjául tudatos terv szolgál, és hogy tőlünk csak az a kis hűség kívántatik meg, hogy az úton maradjunk. Azok az akadályok, amelyek a hit kísérletének útjában állnak, ugyanazok, mint amelyekkel különben is találkozunk az életben. A hit akadályainak legyőzése egyúttal azoknak az akadályoknak a legyőzése, amelyekkel önmagunk útjában állunk. A hit akadályaival kapcsolatos rezignáció ugyanaz, mint az élet akadályaival kapcsolatos rezignáció. A hit begyakorlása azonos az élet begyakorlásával. Ahogy a zsoltárt olvassuk, ismételgessük magunkban, hogy „nap és pajzs az Úr, kegyelmet és dicsőséget ad Isten.” Melegedjünk meg ennél a napnál! Védjen minket ez a pajzs! Tartson és emeljen ez a kegyelem! Legyen útitársunkká ez a dicsőség!  Laskoti Zoltán