Hogyan maradjunk távol Istentől? – 10 tanács az ördögtől

Az ördöggel kapcsolatban kétféle tévedésbe eshetünk: az egyik, ha nem hiszünk létezésében; a másik, ha túl sok érdeklődést tanúsítunk iránta – magyarázza könyvében C. S. Lewis. A történet szerint Csűrcsavar, egy ördögfióka, unokaöccsét, egy „újonc kísértőt” oktatja arra, hogyan kell bűnre csábítani emberét. Ezzel a kifordított, csűrcsavart narratívával/ számítógépes játék/ mutatja be a könyv, hogy az ördög milyen módszerekkel akar távol tartani minket Istentől, sajnos sokszor nagyon sikeresen. Íme, erre tanítja Csűrcsavar fiatal ördög unokaöccsét:

1. Az még nem baj, ha embered hisz Istenben addig, ameddig a hite elméleti marad. Érd el, hogy nyitott legyen minden új nézetre, és azokat egymással egyenértékűnek tartsa!

2. Ha embered templomba megy, irányítsd a figyelmét a körülötte ülő szomszédjaira, akiket korábban legszívesebben elkerült. Ültesd el a fejében, hogy azok valamennyien képmutatók és ő itt az egyetlen hiteles keresztény.

3. Győzd meg arról, hogy a mának éljen! Amint felötlik benne valamilyen gondolat, ami Istenhez vihetné közelebb, légy résen, és gyorsan juttasd eszébe, hogy itt az ideje ebédelni, és hogy jobb is lesz egy ilyen fontos kérdésen frissen, tele hassal gondolkodni.

4. Sajnos elkerülhetetlen, hogy emberedben legyen némi jóindulat. Irányítsd ezt a jóindulatot és szeretetet tőle távoli emberekre és embercsoportokra, akikkel még soha nem találkozott! A benne lévő haragot és türelmetlenséget pedig irányítsd közvetlenkörnyezetére.

5. A testi örömöket, mint amit a szexualitás vagy olykor az alkohol okoz, a Teremtő találta ki és nem mi. Ezért mi csak annyit tehetünk, hogy az Isten alkotta örömöket általa tiltott időpontban, módon vagy mértékben kínáljuk fel az embereknek. Ott gerjeszd fel rájuk a vágyat, ahol a legtávolabb esik a természetestől és az egészségestől, és ahol a legkevesebb örömet okozzák!

6. Mint minden ifjú kísértő, te is valamilyen látványos, nagy gonoszságról szeretnél beszámolni. De igazából csak az számít, mennyire sikerül őt távol tartanod Istentől. Ehhez a kismértékű bűnök is megfelelnek. A lassú úton lehet a legbiztosabban a pokolba jutni.

7. Ha csökkent emberednek kezdeti lelkesedése a hite iránt – márpedig ez meg fog történni – hitesd el vele, hogy ez így van rendjén, és hogy közvetlenül megtérése után valójában kicsit túlzásba is vitte a kereszténykedést.

8. Ha embered nem hívő társaságba keveredik, érd el, hogy ne tartsa fontosnak nyilvánvalóvá tenni kereszténységét, hiszen az „szenteskedés” lenne.

9. Ha már a templomba járásból nem lehet kigyógyítani emberedet, akkor a legjobb, ha végigjárja a környék valamennyi gyülekezetét, keresve, melyik „felel meg” neki a leginkább, míg aztán valóságos ínyenccé, az egyházi ügyek szakértőjévé nem válik.

10. Mindegy, hogy álszerénységet vagy önteltséget csepegtetsz emberedbe, a lényeg, hogy nagyon el legyen foglalva saját teljesítményeivel. A Teremtő ugyanis azt akarja elérni, hogy az emberfajzat ugyanannyira tudjon örülni az általa épített katedrálisnak, mintha azt felebarátja építette volna. De ne aggódj, az ember ritkán tanulja meg úgy szeretni felebarátait, mint saját magát.

Analízis-paralízis.

Wislawa Szymborska: Pocsolya (Kałuża)
Emlékszem gyerekkoromból e rémületre. Kikerültem minden pocsolyát,
hát még a frisseket, zivatar után.
A frisset, hisz feneketlen is lehetett, jóllehet egészen másnak látszott.
Belelépek s eltűnök hirtelen, süllyedni kezdek a mélybe,
még annál is lejjebb, a mélybe, a felhők tükörképe felé,
vagy még annál is távolabb.
Akkor a pocsolya gyorsan felszárad,összezárul fölöttem,
s én örökre bennrekedek – hol is – a néma sikolyok birodalmában.
Csak jóval később értettem meg: vannak borzasztó kalandok,
mik nem férnek el a világ rendjében, s még ha akarnának,
sem történhetnének meg. (Fordította: Zsille Gábor)
Kicsit meglepő, de valójában nem a versről akarok írni. Ha egészen őszinte akarok lenni, talán nem is értem rendesen a végét (szívesen beszélgetek róla, hátha közelebb kerülök az igazsághoz).
Azonban a vers első része kapcsán eszembe jutott egy korábbi gondolatom is. Olyan ez, mint amikor a Jóbarátokban Rachel bevallja, hogy fél a hintától, mert amikor a hinta nagyon magasan fent van, akkor van egy pillanat, amikor az ember nem tudja, hogy visszatér-e még a földre. Erre Ross gúnyosan megjegyzi: „Valóban rengeteg gyerek kering a Föld körül…”. Azon kívül, hogy persze szétröhögtem magam ezen az elmés visszavágáson, úgy éreztem, hogy ez nagyon leír minket. A vers meg kicsit emelkedettebben, de valahogy ugyanezt fogalmazza meg. Ezeket a nevetséges félelmeinket az ismeretlentől, főképp a bizonytalantól.
Kikerülöm a pocsolyát, mert talán feneketlen, és ha beleugrok, örökre eltűnök a semmiben. Félek a hintától, mert talán sosem térek vissza a földre. Lefordítom aktuálisabb, naponta átélt dolgokra.
Gyerekeknél mondjuk a pocsolyás dolog érthető. Én azt hittem, hogy a bokámon lévő kis dudor a gyomrom, ezért nagyon vigyáztam, hogy be ne üssem sehová, mert anyuék mindig fenyegettek, hogy fájni fog a gyomrom, és el se tudtam képzelni, hogy milyen lehet, amikor sajog az a kis izé.
Tinik, kamaszok: nem kérdezek és nem szólalok meg, mert hülyének fognak nézni, és mindenki kórusban nevet majd azon, hogy én gondolkodtam valamin. Vagy: Nem megyek oda ahhoz, aki tetszik, mert ha kikosaraz, akkor talán egész nap rosszul fogom magam érezni; inkább szenvedek évekig attól, hogy észre sem vesz, és várok a csodára.
Felnőttek: boldogtalan vagyok és elégedetlen vagyok az életemmel, de nem lépek semmit, mert talán ha elindulok, soha nem térhetek vissza a megszokott nyomorúságomba (amúgy ez kísértetiesen hasonlít a hintás sztorira). Vagy a kedvencem: nem adok esélyt semmilyen kapcsolatnak, mert félek, hogy összetörik a szívem, így tuti, hogy soha senki meg se tudja érinteni, és szép lassan kővé válok.
Csak hogy tisztázzam magam, nem kioktatóan beszélek, rám ez egytől egyig igaz.                               A gyerekkori félelmemről beszéltem. A tinikor gyávaságai is megvoltak. És még nem is nőttem fel teljesen, de félek a változásoktól, és talán csak Conan, a barbár vagy Hulk közelíthet meg jégtörő csákánnyal, mert ezek a félelmek megbénítanak.

És itt jön a cím: analízis-paralízis. Amikor annyit rágódunk a problémákon, annyit elemezgetjük, hogy mi lehet ebből, hogy a végén egyszerűen leblokkolunk, és nem haladunk sehová. Megbénít a félelem. Körbejárod a dolgokat jobbról és balról, kimeneti elméleteket gyártasz, és közben nem veszed észre, hogy húzod az időt és toporogsz egy helyben; pedig valójában a félelmet is te találtad ki magadnak, vagy a drága barátaid jöttek elő vele.                    Kinek ismerősek ezek a baráti, támogató mondatok (tegye fel a virtuális kezét):
„Én csak aggódom érted, jobb lenne, ha egyszerűen nem tennél semmit, és várnál”;
„Attól félek, hogy össze fog törni a szíved, ne menj bele, ha nem tudod biztosra”;
„Légy óvatosabb, biztonságban akarlak tudni”;
„Ugyan, ülj már a fenekeden, más se csinál semmit”…
Persze ezek jó szándékú mondatok, és telis tele vannak szeretettel. De nem mindig vezetnek jó irányba.
Mert mi a legrosszabb, ami történhet, ha belelépsz a pocsolyába? Kellemetlen, beázol, mocskos leszel, még meg is fázhatsz. Vagy röhögsz magadon, és két kézzel csapkodod a vizet. Vagy a hinta. Pukkansz egy orbitálisat, valamidet biztos megütöd, de ahogy azt gyerekkorunkban mindig hallottuk: „Ott erősebb lesz”.
Ne kísértsd az Urat, és ne játssz a tűzzel! De azért nem kell az életet burokban élni.                             Én a közelmúltban tettem egy fogadalmat. Nem hagyom, hogy a nem létező, nevetséges félelmek megbénítsanak, és bezárjanak a kis világomba. Futok, mint a bolond, vagy mint „aki előtt nem bizonytalan a cél” (1Kor. 9:26). Amikor pedig csak simán gyáva vagyok, jár a tasli. Elkezdtem nagybetűsen ÉLNI. Ajánlom a receptet.: