Emelj fel, Uram!
„Te vagy az én erőm, rólad zeng énekem. Erős váram az Isten, az én hűséges Istenem!” (Zsolt. 59, 18) Kedves TeSó!Volt már olyan, hogy nagyon elveszettnek és magányosnak érezted magad? Volt olyan, amikor úgy érezted, mintha minden teher egyszerre zúdulna rád, és azt sem érted, honnan jön ilyen hirtelen és eszméletlen gyorsasággal? Mintha valakire/ pl-az Aliz csoda országban/ hasonlítanál, aki rossz süteményt evett, és ezért teljesen összezsugorodott. Minden sokkal nagyobb, sokkal nehezebb és érthetetlenebb…
Én is így voltam az elmúlt héten.
Azt éreztem, hogy egyre nő és nő a gubanc, és én egyre gyengébb vagyok ahhoz, hogy kibogozzam. Már azt sem tudtam, hogy honnan indult el és mikor. Csak ömlöttek volna belőlem a könnyek és a fájdalom. Pedig tudtam, hogy most kellene a legerősebbnek lenni, azonban erőm kevés volt, és tele voltam félelemmel. Féltem sírni, mert féltem, hogy meglátják. Féltem, hogy meglátja. Féltem, hogy megbántom. Féltem, hogy félni fogok. Olyan érzésem volt, mintha teljesen lebénultam volna. Tudjátok, mint azokban a borzalmas álmokban, amikor futnál, de nem tudsz; kiáltanál, de senki nem hallja. Én is, hiába tudtam, hogy mit kellene tennem, képtelen voltam rá.
A szokásos következett: zene – hogy ez milyen csodálatos ajándéka Istennek! Sikerült pihenni, kikapcsolni az agyam és engedni, hogy átjárjanak azok az érzések, amik bennem vannak. Sírva ébredtem és tudtam, hogy ez most jó. Végre kint van, aminek kint kell lennie, és végre tudtam higgadtan rendszerezni azokat a dolgokat, amik bennem voltak és az előttem álló feladatokat is.
Igaz, nem úgy sikerült a hetem, ahogyan azt elterveztem, de itt vagyok, és biztos vagyok abban, hogy az Isten is itt áll mellettem, és ahogyan már életemben oly sokszor, most sem hagy magamra, hanem itt van velem, és vállán hordoz engem.
Nagyon sokan vizsgaidőszak előtt állunk, tele kihívásokkal és lehetetlennek tűnő feladatokkal. Izgulunk és félünk./ mert nem csak iskolásoknak kell vizsgázniuk// Nagyon jól tudjuk, hogy többet is készülhettünk volna már eddig is. Sőt, azt is, hogy talán kevesebb tárgy is elegendő lett volna a tárgyfelvételkor. Haladni akartunk, sietni, hogy utolérjük magunkat.
Talán, kedves TeSó, te is hasonló küzdelmeket élsz át. Most azonban arra kérlek, hogy állj meg egy kicsit és csendesítsd le magadban ezeket a félelmeket és aggodalmakat, mert nem vagy egyedül. Nem kell egyedül végigcsinálnod ezeket a nehéz heteket. A lehető legjobbkor érkezett meg Jézus a világba, és most is így közeledik hozzánk .az élet minden napján . Vedd észre Őt és azt a szeretetet, amivel téged is körül akar venni.
Kívánom, hogy mindannyiunk életünk minden napja, teljen meg örömmel és békével. Azt, hogy amikor megérkezik az Ünnep, ne érjen váratlanul, hanem átélhessük azt a boldogságot, hogy Isten nem hagyott magunkra bennünket a terheinkkel, hanem lejött közénk és az Ő végtelen nagy szeretetét adta nekünk.
----------------------------------------------------------
Jó lesz az még valamire!
„Filippi-3--7--De
amik nekem egykor nyereségek voltak, azokat kárnak ítéltem Krisztusért.
8--Sőt
most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének gazdagsága
miatt, akiért kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust
megnyerjem,
9--és
benne olyannak bizonyuljak, mint akinek nincs saját igazságom a törvényből,
hanem a Krisztusban való hit által van igazságom, Istentől való igazságom a hit
alapján,
10--hogy
megismerjem őt és feltámadásának erejét és az ő szenvedéseiben való
részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához,”
Az ember az ősidőkben gyűjtögető életmódot folytatott – mondják a
történelemkönyvek. Én nem
vagyok meggyőződve arról, hogy a fejlődés kiölte belőle ezt a felfogást. A
szokás is olyanfajta dolog, mint az energia: nem vész el, csak átalakul. Ma már
nem bogyókat zsákolunk be, hanem ilyen-olyan kacatokat.Jó lesz az még valamire – mondogatta nagyanyám kiskoromban, amikor segítettem neki kitakarítani a házat. Nem is vettem észre, mikor lett sajátommá ez a felfogás. Tény, hogy a szobám az évek alatt raktárrá változott. És amikor nekiállok, hogy kitakarítsam, az bizony nem egy-két óra. Mert olyankor át kell szedni minden dolgot, eldönteni, hogy hasznos-e még, vagy már nincs szükségem rá. És persze a legtöbb darab marad, mert szép emlékek kapcsolódnak hozzájuk, és milyen jól fog jönni, amikor majd kell!
Az nagytakarítás idén is számos meglepetéssel szolgált számomra. Rég elfeledett tárgyak kerültek elő a dobozokból, fiókokból, és sorra tódultak elő a hozzájuk kapcsolódó emlékek is.
Az egyik kis rajzot egy ifisemtől kaptam sok-sok éve: az igei alkalom alatt papírra vetette a benne megszülető gondolatokat, aztán nekem adta a képet. Hjaj! Kis könyvjelzők, meghívók, utazási prospektusok a szívemnek kedves helyekről, ilyen-olyan szeretet-ajándékok. Ami már nem jelent semmit, azt kidobom, a többi marad.
De valahogy most sem lett több hely a szekrényben…
Vajon miért tartogatok olyan dolgokat, amelyek létezéséről nem is tudok, csak a nagytakarításokkor kerülnek elő? Miért olyan nehéz elengednem azt, amim van? Félek, hogy nem lesz, amikor szükségem lenne rá? Megnyugtat a tudat, hogy bármikor elővehetem – feltéve, hogy megtalálom?
Ekkor eszembe jutott egy holland ismerősömmel folytatott beszélgetésem. Ő azt mondta, náluk nem szokás tartogatni a dolgokat: az van a házban, amit használnak, minden más kukába kerül, vagy továbbajándékozásra.
Eszembe jut még az egyik barátnőm apukája, aki megszabta a lányának, hogy amint egy új ruhadarab beköltözik a szekrényébe, egy réginek mennie kell;
… egy másik barátom, aki kiárusítást tart a még használható, de számára feleslegessé vált tárgyakból;
…a tanítványok, akik semmit nem vihettek magukkal a kiküldésükkor, csak a ruhát, amit viseltek. Szörnyűség? Nem. Szabadság!
Lehetőség arra, hogy állandóan megújuljon az élet: valami jön, más meg továbbmegy.
Vágyom erre a szabadságra! Olasz Tímea
-----------------------------------
Végtelen.
Ugyanez a látvány fogadta már Ábrahámot is, amikor erre tért vissza Egyiptomból. Itt járkáltak Izrael törzsei évszázadokkal később. És egy évezred múltán a nabateus törzsek is itt telepedtek meg. A sivatag pedig elnyelte mindnyájukat, csak vendégek voltak ebben a véghetetlen és szinte öröknek látszó tágas udvartartásban. A sivatag türelmes és szívós táj: emberek élnek és meghalnak; kultúrák születnek és hanyatlanak el – de a sivatag marad olyan, amilyen volt.
Aztán leszáll az éj. Szabad ég alatt alszunk. Nincs semmi a fejünk fölött. Csak a tűz ropog kellemesen a tűzhelynél. Soha ilyen tágasnak nem láttam még a csillagos eget. Mintha ezerszer annyi csillag lenne itt az égen, mint otthon. Nincs fa, épület, vagy bármi más, ami eltakarna akár csak egyet is. Nincs fény, villanypózna, városi világítás, mely tompítaná fényüket. Körülöttem a több milliárd éves sivatag, fölöttem a végtelen univerzum. Még sosem éreztem magam ennyire aprónak… jelentéktelennek… korlátozottnak… szinte semminek.
Ugyan mi az ember hetven, nyolcvan, kilencven éve mindehhez képest? Egy futó pillanat a létünk. Egy egyszerű porszem a homokóra időmértékében. Vagy, ahogy a Biblia mondja: mezei virág, mely ma van, holnap nincs; porszem, pára, lehelet. Végességem, semmisségem pedig még inkább eltörpül, ha nem a sivataghoz, hanem magához a Teremtőhöz hasonlítom életem.
Mindig csodálkoztam azokon az embereken, akik magukat ateistának vallva, bizton állítják, hogy az élet után semmi sem következik. Egyszerűen születünk, élünk, meghalunk, elrothadunk – ez a képlet. Se felsőbbrendű cél, se halál utáni élet, se semmi. Csak a pont. Csak a lét megszűnése. Ez így kiábrándító. Hinni azt, hogy nincs semmi egy bizonyos pillanat után, amit halálnak nevezünk. Mi értelme van így élni? Miért szeressek, miért tegyek jót, miért legyek tisztességes? Hisz úgyis kiterít a biológia.
Ott állok a sivatagban, küzdve és harcolva a magam végességének, korlátozottságának gondolatával. Körülöttem némán és mégis üvöltve terül el a Nagy Vizsgáztató. Aztán, mintha megérezném a jelenlétét. Ott áll a dombokon. Ő, aki Végtelen. Ő, aki már a teremtés pillanatától kezdve barátja e domboknak. Névről ismeri mindegyiket. Ujjai formázták ezeket a barázdákat az arcán. Ő maga zúzta porrá az ásványokat. Ő maga folyatta ki az izzó lávát a földből. Ott áll Ő, aki Örökkévaló. Aztán, mintha észrevenné kételyeimet, mint egy óriás lehajol hozzám. Tenyerében tart. Ez az Isten, aki csak jelen. Ő jelen, én csupán múlt.
Felemel az érzés, a tudat, a bizonyosság, hogy van tovább. Hogy az előadás végén, miután a függönyt is lehúzzák, vár Ő a színfalak mögött. Azért, hogy egy egész örökkévalóságot töltsünk együtt. Így érdemes élni. Így érdemes tenni. Így érdemes hinni.
S ha még mindig kételyeid lennének – csak látogass el a sivatagba! Homoki Gyula.
---------------------------------------
TEREMTÉL-E?,- Füle Lajos
Azért vagy itt, hogy hivatásod töltsd be.
Isten sokáig vár a jó gyümölcsre.
Míg napjaid a semmibe peregnek,
hány gondja, kínja vár az embereknek,
hány könny, kiáltás, fájdalom a testben!
Maradt-e szív, kéz miattad üresen?
Van-e magány, mi ellenedre szólhat?
Teremtél-e az Örökkévalónak?
Kell-e az Ige akkor is, ha vádol?
Tanultál-e a meddő fügefától,
vagy ürességed látszatokkal födted?
A „Még egy év’’ is lassan már mögötted,
maholnap véget ér a földi élet…
Felmérted-e, hogy mennyi év mivé lett,
s mi lesz, ha ez már az utolsó hónap?
Teremtél-e az Örökkévalónak?
---------------------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése