A tékozló fiú

Csüggedten, rongyosan érkezett haza,
Fájó emlékkel, vérző sebekkel.
S még távol volt, eléje futott atyja,
Keblére zárta, igaz szeretettel.

A szolganép csodálattal figyelte
Mint örvend atyja megjött gyermekének.
De az idősebb testvér nem restellte
Zsilipjét nyitni haragja hevének.

Bánom, hogy hűséggel szolgáltalak!
Te örülsz, hogy megjött e sötét alak?
Neki szól a zene, őt köszönti ének?

Fiam, lépj közelebb, fogd a kezemet,
Testvéred neked, ki haza érkezett,
Örülj, vess véget haragod hevének!
Gerő Sándor (Harangláb c. kötetéből)

---------------------------------------------

A tékozló fiú
megtérése előtt
és megtérése után

ÉN NEM VAGYOK méltó Hozzád,
HIÚ FIÚ voltam, Atyám.
NEM NÉZEK BELE A szemedbe, a fénylő
TÜKÖRBE, szégyenpír borítja orcám,
HA BEMEGYEK AZ ajtódon.
ARANY ÖKÖRBE’ nem bízom.
CSAK ÜLÖK SZERÉNYEN várva
MÍG A ZENÉSZ az ajtót kitárja és
HÚZZA SERÉNYEN: sikongva szól a gitárja.
EBBEN VAN AZ ÖSSZES szomorú emlékezet,
ERÉNYEM s bűneim Te ismered.
Gerő Sándor (Harangláb c. kötetből)

----------------------------------------

Hazaérkezés

Ádám késő utóda, én is
az Édenen kívül születtem.
Az Édenen kívül bolyongtam
átok alatt, számkivetetten.

Küzdve bogánccsal, tövisekkel,
kiverejtékezett kenyéren,
emberszívemben Édenkertnek
emléke szunnyadt hófehéren.

És magamválasztotta úton,
magamakarta szóval, tettel,
és szép, szabad nyomorúságban
pazarul évre év veszett el.

S mikor kisemmizett a kedvem,
csalóka vágyak megcsúfoltak,
odalett büszke emberségem,
és úgy hevertem, mint a holtak:

samaritánus irgalommal
fölémhajolt az Istenember.
Megetetett vigasztalással,
megitatott hűs kegyelemmel.

Éreztem, hogy kevély szememből
sok bűnsirató könny szivárog:
„Elég, elég a magaméból!
Ezután a Te utadon járok!”

Ahogy kimondtam – lehanyatlott
a kard a kérubok kezében.
Messzetévedt, bús gyermekének
kitárta kapuját az Éden.

Fái között ott várt az Isten,
ködbeborult királyi Felség.
„Atyád” – súgta az Istenember.
S elfödött az Isten-közelség.

„Atyám!” – A viharvert madárka
pihen el így a pelyhes fészken. –
„Atyám!” Ujjongani szeretnék,
sírni, kacagni: hazaértem!

Haza, a Te akaratodba,
édeni kerted közepébe!
Ó, akármilyen messze Tőled
szüntelen ott kísért a képe!

Küzdve bogánccsal és tövissel,
kiverejtékezett kenyéren,
emberszívemben Édenkerted
emléke szunnyadt hófehéren.

Soha, soha ne legyek újra
magam útjának átokvertje!
Védve és virrasztva öleljen
akaratodnak Édenkertje.

Boríthat benne éjsötétség
és túl a táj, mint nap ragyoghat:
akaratodnak Édenéből
nem egy lépést! nem egy tapodtat!

Az Atya fényben állt a fák közt,
és gyermeke előtte térden.
Harmatos, hűvös alkonyat volt…
Ádám útóda… hazaértem!
(Hozsannázó napok, I. kötet. 457. old.)

-----------------------------------------

Méltatlanul

Alkonyult, mikor megláttam a házat,
fénybe vonta az utolsó sugár.
Oly szép volt, oly békességes,
hol a vándor is otthonra talál.
A szérűn béresek daloltak,
otthoni ének zengett édesen,
s én tántorogtam piszkos rongyaimban,
nyomorultan és éhesen.
Pénzem, otthonom, szívem, lelkem
eltékozoltam, mind elvertem,
a kapun kívül roskadok porba
most kifosztottan és elesetten.
Bűnbánó forró könnyeimmel
öntöztem drága szülőföldem,
míg egyszer, léptek zaja hallott…
Atyám! – verte riadtan a szívem.

Sok kérő szavam eszembe jutott,
de már futottam, és ő is futott,
kitárta karját, úgy, mint régen,
mint mikor első lépésem vigyázta…
Nem bérese: gyermeke lettem!
Moslékos, piszkos rongyaimban
úgy tartott ő karjába zárva.
Tudtam, hogy nem vagyok én méltó,
de szívem azt dobogta: így jó!
Atyám szívén így megpihenni,
keserű könnyeimet mind kisírni,
hallani: újra fiának szólít!
Boldogan bocsánatát bírni,
és drága két karjától átölelve
az otthonba, az atyai házba
így méltatlanul – újra belépni.
Oláh Lajosné, 1983 május. (Ige és élet c. kötetből)
A tékozló fiú apja

A tárt kapuban ott állt az apa.
Szeme a távoli utat leste,
elveszett fiát várta, kereste.

Az ajtó rég szélesre tárva várt.
Az apa szilárd türelemmel állt,
míg megérkezik a várva várt.

Szíve szelíd szeretettől áradt,
s noha gyakran csüggesztette bánat,
a várakozásban el nem fáradt.

És mikor feltűnt a rongyos vándor
Szíve repesett a boldogságtól.
Száz közül is megismerte volna!

Már tárult is ölelésre karja…
Szívében nem volt kárhoztatás.
csak égő szeretet, megbocsátás.

Megbocsátás – a jó apák erénye!
Akárhová veti az élet a fiát,
az apa vár, és mindig megbocsát.

Hálával áldjuk az égi Atyát,
hogy adott nekünk hívő édesapát,
aki szeret és mindig megbocsát!
Oláh Lajosné, 1990. június 17 (Ige és élet c. kötetből)

--------------------------------------------------

Otthon

Milyen kopottnak, komor megszokottnak
tűnt fel előtte az atyai ház,
mikor útrakelt…
S most, amint előre vigyáz,
odarepül szeme minden álma.
Ó, bárcsak ott bocsánatot találna!
Vágytelt szíve örömtől énekelt,
rab otthonából, hogy magát kitépte.

Azóta fáradt, roskadt lett a lépte,
csalódott, kínlódott, epedt sokat.
Gúnyos, kevély, hamis barátokat,
kőszívű gazdát, kövér disznócsordát
lát maga mögött, hogyha visszanéz,
szíve oly sebzett, oly nehéz.
Méltatlan immár az atya nevére,
Ki ellen oly keményen vétkezett.

Nem, nem is várja már, hogy mint gyermeket
ölelje ismét szerető szívére;
fogadja csak a béresek sorába.
Hogy vánszorog a fáradt, sebzett lába,
pedig ím, egyre ismertebb az út,
s a domboldalban látja már a házat.
Bűnbánó szeme fájó könnybe fut.
Valaki látja, várja, jő elébe
kitárt karokkal, ő meg térdre roskad,
s míg bűnbánó igéket mond szája
szeretet végtelenje hull le rája,
tovatűnik az egyedüllét éje:
Van Atyja! Úgy, mint soha még,
hisz most, csupán csak most ismerte meg!
A lelke szégyentől remeg,
hogy akit elhagyott és megvetett,
az maga a sóvárgott Szeretet!
És másnap bejárja a drága házat,
nem mint börtönt, hanem mint otthonát.
Mindenből édes béke árad,
mindenen öröm fénye ömlik el.
Íme, a szépség! Minek is kereste
a csábító világ zajában messze?
Hálás meleg szíve most felfigyel.
Hol itt a börtön?
Jár-kel szabadon.
Keményen fogja a kasza nyelét,
- otthon a munka oly édes!
Míg kalászok aranyló ezrét
Boldogan dönti halomba
lelke újabb ujjongással telik.
Csupa öröm reggeltől estelig.
Úgy érzi, mintha napsugárba,
fénylő, meleg ruhába járna-kelne.
Ruhája Atyja végtelen kegyelme.
Szíve, mint egy titokzatos harang
ezt az egy nevet zúgja,
zengi folyton:
Otthon, otthon, otthon!
Túrmezei Erzsébet (Bálint Ibolya versesfüzetéből, 1993)
-----------------------------------------
Isten kárpótol, ha megtérsz
(Jóel 2,25)

Életünk sokszor bukások, kudarcok sorozata,
Mintha lelkünkben pusztítana a sáska, a gabonarozsda.
Sötét árnyként vetül ránk a múlt árnyéka,
Bánkódva tűnődünk azon, hogy másképpen lehetett volna...

Kötelességeink, melyeket nem teljesítettünk,
Elvárások, kérések, melyek elől kitértünk,
Döntések, elhatározások, melyeket nem hoztunk meg,
Kapcsolatok, melyek nem jól működnek,
Lelki harcok, amiket nem vívtunk meg!

Sorolhatnánk bukásainkat, eleséseinket,
A lelkifurdalást, mely nem hozza helyre a helyzetet,
Csak a felismerés, a beismerés, a bűnvallás,
A bűnbánat, a bocsánatkérés és a bűnelhagyás!

A hit által való teljes megújulás,
Az Úrral való közösség és helyreállás
Változtatja meg lelkünk kudarcos állapotát,
Melyben feloldozva, megigazulva léphetünk tovább.

Isten kárpótolni tud az eltékozolt évekért.
Az elszalasztott lehetőségekért, csak ne tévessz célt!
A múltat hagyd magad mögött, többé ne keseregj,
Nekifeszülve célegyenest fusd meg
az előtted levő küzdő teret!
Vajdai Zita, 2010.07.22.