Sárközi György: Ész és szív

1-Mit használ, ha tudod csodalények s régi világok

      Titkát és a hires bölcsek arany szavait?

A legfőbb szeretet nélkül siri csarnok a lelked,

      Hol komoran tartod s bámulod önkoponyád.

2-Ifjúi homlokomat ráncolva, mogorva szavakkal

      Mondtam: Tágas az ész, tán belefér a világ…

S büszke szemem fölvetve a csillagos égi mezőre,

      Hirtelen éreztem, mint szorul össze szivem.

3-Minden igazság magva belé van vetve szivedbe

S rejtekező csiraként várja a nap sugarát,

Ám te dohos foliánsaidat pörgetve sebessen

      Versz szelet és megölöd gyenge csirád odabenn.

4-Nem leled értelmét a világnak: ezernyi szilánkra

      Zúzott régi tükör, zűrzavar, ősi homály.

Egykor majd belátsz ragyogó üvegébe, de akkor

      Földerülő titkát már sose mondhatod el.

---------------------------------------------------

A "TÉTELEK KAPUJA- ELŐTT

Papírlapra írta,
Fakapura szögezte,
450 éve már...
Ma Wittembergben érckapu fogad.
És Luther 95 tétele ércbeöntve vár.
Csendben te-tüzgeted.
A fakapu
Tűz martaléka lett.
A tételíró kéz elporladt a vártemplom alatt,
A kripta ölén.
Az ércbetűk sora
Keményen, hidegen
Szemedbe néz.
Őszi nap vet rá bágyadt sugarat.
Késő zarándok olvasd, örülj:
Így megmarad.
+
Valamikor
riadó volt, nem hideg ércbetű.
Lázas tekintetű
Polgárok és diákok olvasták és vitatták...
Másolták... szájról-szájra,
Kézről-kézre adták...
Nyomában
Kigyultak az arcok, a szívek.
Nem érckapun,
Nem papiron,
Szívekben élt, dobogott, lüktetett,
Mert erő volt és Evangéliom!
+
S amíg ragyog az ércbetűk sora,
Egyért sóhajtok,
Késő kor késő vándora:
Ne merevüljön szánkon és szívünkön
az üzenet
halott formákba, hideg ércbetűkbe!
Legyen olyan élet-erőtele,
Mint 450 éve Luther Márton
Hatalmas 95 tétele!
-----------------------------------------------------

A VÉGIGCSÓKOLT BIBLIA

Sok porosodó, drága Biblia,
ha kinyitását mindhiába várja,
lenne nagyörömest
távoli vak testvérünk Bibliája.

Elveszítette mindkét karját,
rászakadt a vakság éjjele.
De felragyogott néki Krisztus,
és az élete fénnyel lett tele.

Szomjazott az Ige kristályvizére.
Hogyan is olvashatna Bibliát?
Keze sincsen, hogy betűit tapintsa,
és nem betűzheti, mint aki lát!

Mégis Bibliát olvas!
Előtte vakírásos Bibliája.
Nyelvével tapintja ki betűit,
s lelke az Ige mélységeit járja.

Így csókolta elölről-végig többször
Isten szent könyvét. Az az élete,
vigasztalása, kincse, békessége!
S Bibliája sokunk ítélete.

Éhezzük-e, ahogy ő éhezi,
és látó szemünk tapad-e úgy rája?
Nem vádol-e bennünket távoli
testvérünk végigcsókolt Bibliája?!
-----------------------------------

A WITTENBERGI OLTÁRKÉP ELŐTT

Turisták belépnek, kimennek...
Századok belépnek, kimennek...
Szép ősi templom, wittembergi.
Új meg új gyülekezet zengi
dicséretét az Úristenek.

Messziről jött magyar zarándok,
áhitattal én is megállok.
Kőbe, színekbe dermedt zsoltárt,
gót íveket és szárnyasoltárt
csendesen, sorra megcsodálok.

Szószéken áll a reformátor,
s valamit számonkér a mától
Gyülekezete vele szemben
szavát issza, figyeli csendben.
Tartása, arca nyugodt, bátor.

Középen általszegezetten
Krisztus a megváltó kereszten.
Luthernek Biblián a balja,
és jobbkeze, kinyújtott karja
Krisztusra mutat ihletetten.

Fénylik, ragyog a szárnyasoltár.
Ez vagy, Luther Márton! Ez voltál!
Ha így festett le jóbarátod,
így ismert, így hallott, így látott.
Krisztust hirdetted. Róla szóltál.

Századok belépnek, kimennek.
Múlt ad helyet ifjú jelennek.
Forrongó újban, mindig másban,
ezer meg ezer változásban
te megmaradsz mindig ilyennek.

Századok belépnek, kimennek,
te megmaradsz mindig ilyennek,
ugyanannak és soha másnak,
örök Krisztusra-mutatásnak.
Hirdeted jövőnek, jelennek,

mának holnapnak... jöhet más kor...
néha korszerűtlennek látszol
ezzel az örök mozdulattal.
De minket más ma sem vigasztal.
Te így vagy ma is - reformátor.

--------------------------

AZ A HÁROM ÉV...

Elmúlt. Hirtelen, mint a többi mind.
Alig jött, és tovasuhant megint.
Év lett volna? Vagy tűnő pillanat?
Mennyi mindenre nem telt, nem maradt.
Rá se értek virággá fesleni
lelkem bimbóban alvó tervei.
Régi adósságok roskasztanak,
mert olyan rövid volt a perc, a nap.
De mélyen egy felismerés sikolt:
Mesterednek csak három éve volt!

És elég volt, és mégse volt kevés.
Tengernyi kín fogadta, szenvedés.
Az elveszett világ váltságra várt.
Milliók hordtak görnyesztő igát.
S ő rövid három földi év után
azt mondhatta: "Elvégeztem, Atyám!“
Abból a három évből lett nekem
szabadulásom, békém, életem,
s aki él, azóta abból él.
Századok tűnnek, mint hulló levél...
De megoldás örökre az marad,
mit Ő elvégzett három év alatt.

Míg három évnek titkát vallatom,
s tűnő évek zenéjét hallgatom,
új évem imádkozva, csendesen
abba az isteni kézbe teszem,
mint valamikor rég egy kisgyerek
az ezreknek elég öt kenyeret
fenn a hegyen kezébe tette le.
S boldog csoda történik vele:
pillanata nem pillanatot ér!
Lesz belőle áldott csodakenyér!
Minden perce, morzsája viszi szét
három év erejének jóízét.