Ady Endre A SION-HEGY ALATT
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt,
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betűkkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rorátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjúság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«
»Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.«
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
---------------------------------------

Füst Milán: Zsoltár

Ó Uram, engem bántanak- - -
Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghúzódom
És utánam jönnek, üszkös bottal szurkálnak szörnyű módon,
Fázékony testemmel jeges vízbe rántanak- - -

Ó Uram, én mozogni nem kívánok- - -
Én pici helyen dideregve ülni akarok, én komplikációktól félek:
S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok
És kijövök és piszokban élek- - -

Én sírni sem akarok: és szemeim
Mély kútjai a vizet zuhogva ontják- - -
Én más leheletét útálom s gyakorta mosom kezeim- - -
Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják
Hűs, tiszta, örök-ágyam tiszta angyalok?- - -
Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?- - -
Abdiás próféta intelme
(prófécia Edom-ról)
Magasan, sziklán laksz, tudom,
biztonságod ez adja.
De nincs tebenned irgalom,
hogy megsegítsd a bajba
jutott testvéredet, sőt
még örülsz is bukásán.
Nem szánod a szenvedőt,
nem sírsz a veszte láttán,
hát utolér majd téged is.
Mert kőből van a szíved is.
Azt hiszed, jobb vagy másnál,
mert az most épp a porba hull.
De fölsegíti őt az Úr
kegyelme, és teszi áldássá.

---

---------------------------------------------

Clemens Bretano: KEGYELEM
Az a kegyelem, hogy az élet kenyere
keresi az éheseket, az élő víz a szomjasakat,
az Igazság a hazugokat, a Világosság a sötétséget,
az Élet a halottakat Jézus Krisztusban, Aki azért jött,
hogy megkeresse, s megmentse, ami elveszett.
(Túrmezei Erzsébet fordítása)

----------------------------------


A kutya

Oly lompos volt és lucskos,A szőre sárga láng,
Éhségtől karcsú, Vágytól girhes,
Szomorú derekáról Messze lobogott
A hűvös éji szél Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok Laktak a szemében
S kenyérhéját, miegymást Keresgélt.
Úgy megsajnáltam, mintha Belőlem szaladt volna
Elő szegény kutya. S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott. Lefekszünk, mert így kell,
Mert lefektet az este S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság. De elalvás előtt még,
Feküdvén, mint a város, Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán, Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből, Belőlünk,
Az -az oly-igen éhes, Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot, Istendarabkákat Keresgél.
1924 első fele

Krisztus életével az életre tanított, halálával pedig a halál gondját vette le vállunkról. Gregorias
Még egy:"Az igaz bölcsesség megvisel, nem felmagasztal." Gregorias
Krisztus minden tette a hitre hív bennünket. Augustinus


VALLOMÁS
Példaképet kerestem; nem volt jobb
Tenálad. Most már nem csalódom.
Újra régi Könyvedben lapozok.
Mert célba visz, jó itt hajódon.

Csorba Győző: Szólalj meg bennem!

Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,
nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,

nem törődsz velem, Istenem,
sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant

bomba alvó vizek mélyein.

Tornyosodik a bűn a szívemen,
és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,

normáim elmentek veled,
nincs már külön a sáros és a tiszta –,

elkeveredtek bús hiányodon.

Szorongok, mint vihar előtt a föld:
lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –,

minden dörgésnél rémesebb,
ijesztőbb minden cifra átkozásnál,

– a halott anyák hallgatnak csak így.

Szólalj meg bennem, régen-hallgató!
mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,

törődjél velem, Istenem!
mindegy: veréssel vagy simogatással,

csak érezzem, hogy van hozzám közöd.