Magamnak, másnak

Mikor Atyám házába vett:

tépett, tékozló gyermeket

s kegyelme fénnyel rámborult,

feledve lett a régi múlt.

Béke, öröm, hit és remény:

Őbenne gazdag lettem én.

Már tudtam adni másnak is

és nőtt a kincs és nem fogyott...

Sugarasan szálltak felém

simogató, szép mosolyok.

Én meg csak adtam szüntelen,

soha nem kérdve, mi marad...

De volt, de jött egy pillanat.

Megszólított egy régi hang:

Oly ismerős! Oly idegen!

Bízó szívemre árny borult

komoran, szürkén, hidegen:

„Ó, te szegény! Nap nap után

nézd, elsiet! Te meg csupán

másnak adod kincseidet?!

Valamit, mondd, mért nem veszel,

valamit el mért nem teszel

magadnak, magadnak, magadnak?!

Szégyen! Visszhangra lelt a hang.

Mint félrevert ijedt harang,

kongott-bomlott balga szívem:

Igen, igen! Ez kell! Igen!

Magamnak, magamnak, magamnak!

Ma egy mosolyt, holnap megint!

Letépni mind, virág ha int!

Szépségeket! Szeretetet!

Simogatást! Napsugarat!

- Másnak ha tán nem is marad -

Magamnak, magamnak, magamnak!

Miért lettem ilyen szegény?

Hát megint eltévedtem én?

Megint a régi rongyokon

akad meg könnyes, bús szemem,

úgy botorkálok betegen?

Felém nyúlnak aszott kezek,

s a lelkem kínban megremeg:

én – én már nem is segíthetek.

Magamnak nincsen... nem lehet!

Vagy adjam, ami megmaradt:

pár morzsalék... pár rongydarab...?

Fakó mosoly, tépett remény,

fogyó hit száraz kenyerén

ki lakik jól? keserű étek!

Mindegy! – Vegyétek és egyétek!

Hogy áradok! Hogy éledek!

Fény futja át a szívemet!

Fakó mosoly színnel telik,

remény ragyog, fényesedik.

hit zeng győzelmi éneket,

sugarat hint a szeretet!

Milyen gazdag vagyok megint!

A lelkem mindent szertehint,

mégis marad, el sohse fogy!

Nem kérdve: mint, nem kérdve: hogy’...

Hittel harangoz a szívem:

Igen! Igen! igen! igen!

Másoknak. Másoknak. Másoknak.

 Túrmezei Erzsébet (Hozsannázó napok, II. 327)

--------------------------------------

Az elég titka

Az elég több a soknál

a szépségből,

a tehetségből,

a sikerből,

a szeretetből,

az élet édes ízeiből.

Sokan szeretnék ezt a többet,

mert a sok nem elég,

mert a sok kevés,

mert az elég mértéke más

és más a lényege.

Neked sokad van már,

de nincs még eleged.

Én ismerem az elég titkát,

és megmutatom neked:

Mid van, amit nem kaptál volna?

Milyen végtelen sokat kaptál!

S mindaz megsokszorozódna,

ha érte szívből hálát adnál.

Tedd meg, ha teheted!

Akkor... kinyílik fölötted az ég,

fény hull szívednek minden zegzugába

és – ez elég.

  Füle Lajos (vetés és aratás)

-------------------------------------

Hol a helyed?

A sohasem elégedettek,

akiknek csak panasza van,

és mivel számtalan,

szakadatlan pereg...

a sohase elégedettek

beláthatatlan, szomorú sereg.

S vannak néha-elégedettek.

Mert boldog percük olyan ritka,

hogy amikor reánevetnek

valóravált, szép álmaikra,

sötét árnyékot vet rájuk

az ismeretlen jövő titka,

hogy vajon meddig örülhetnek.

S hol a mindig-elégedett,

a szüntelen hálát adó?

Mert látja az áldó kezet,

Őt, ki mindent elvégezett,

a célt és a megnyílt eget,

s tudja, hogy minden fájdalomban,

minden nehézben ott a jó.

Hol a mindig-elégedett?

Hol a helyem?

Hol a helyed?

 Túrmezei Erzsébet, (Békehírnök, 1984. aug. 29)