Cyrus I. Scofield szülei keresztyének voltak. Amikor az édesanya haldoklott, akkor imát mondott, amit hallott a férje és a család többi tagja is, hogy aki a leghamarabb odaérkezik, az legyen az evangélium prédikátorává. Utolsó kívánságát titokban tartották egészen addig, amikor Cyrus hittel elfogadta az Úr Jézus Krisztust, és meghallotta a lelkipásztori szolgálatra való elhívást. Akkor mondták el, hogy milyen megható imával búcsúzott el édesanyja ez élettől, és az imádság meghallgattatott. Kora gyermekségétől kezdve emlékezett arra, hogy édesanyja olvasta a Bibliát a család előtt. Fiatal életébe behulltak Isten igéjének drága magvai.
Egy kislány az árvaházba került, és ott megfigyelték, hogy sohasem sírt. Egy napon a gondozónő megkérdezte, hogy miért nem sír. A kislány ezt felelte: “Anyuka halála óta nincs senki, akinek sírjak.” Csodás ígéretet adott Krisztus az övéinek: “Íme, veletek vagyok minden napon...”, tehát minden körülmények között. A keresztyén sírhat Krisztus előtt, segítségül hívhatja őt, bízhat benne és elmondhatja neki az örömét.
Salimbene, egy XIII. századbeli történész írta le II. Frigyes királynak azt a próbálkozását, hogy elhagyott gyermekeket anyai szeretet nélkül igyekezett fölneveltetni. Ezáltal akart volna rájönni, hogy milyen nyelven beszélnének a gyermekek, ha úgy nevelkednének föl, hogy senki sem szólna hozzájuk. Ezért megparancsolta a mostohaanyáknak és ápolóknak, hogy szoptassák, fürdessék és mosdassák a gyermekeket, de ne simogassák őket, és ne beszéljenek velük. Meg akarta ugyanis tudni, hogy vajon héber nyelven beszélnek-e, ami a legrégibb nyelv, vagy görögül, latinul, arabul, vagy esetleg a szüleik nyelvén szólalnak meg. De hiába fáradozott, mert a kísérleti alanyok, ezek a kisgyermekek korán mindnyájan meghaltak. Nem tudtak ugyanis élni dédelgetés, mosolygó arcok és a szeretet kifejezései nélkül.”


Élet
Az élet olyan, mint a tükör – ha csúnyán nézel rá, csúnyán néz rád vissza; és ha mosolyogsz, visszamosolyogva köszönt.

Ének
Charles Wesley, a tőle még híresebb John Wesley testvére, több mint hatezer éneket szerzett. Testvérével együtt kijelentette, hogy sokkal többen megtértek énekeik, mint prédikációik hatására.
Egy angol metodista prédikátor, Peter Mackenzie, Isten vidám kedélyű, hűséges gyermeke, egy ízben erről az igéről prédikált gyülekezetében: “és új éneket énekelnek” – A mennyben gyönyörű, új énekeket fogunk énekelni – mondta –, és ha majd ott leszek, felkeresem Dávidot, és megkérem, hogy vegye elő hárfáját, jöjjön velem a tanítványokhoz és kezdjük el az egyik szép éneket a másik után. Felkeresem majd ezt a zsoltárt: Mint a szép híves patakra, A szarvas kívánkozik: Lelkem úgy óhajt Uramra, És hozzá fohászkodik. – Ó, ez nem jó, kedves Péter – mondja valaki a csoportból, mert itt nem énekelhetjük, hogy “Könnyhullásim lett nékem Étkem éjjel és nappal...” Hiszen itt nem kell sírnunk, mert Isten letörölt minden könnyet a szemünkről. – Igazad van, testvérem, nos, akkor énekeljünk egy másikat. Talán ismerjük mindnyájan ezt az éneket: Uram, ó add, ha vándorutam, Majd véget ér itt e borúban, Elérjek hozzád, S te fényes orcád Hadd, lássam én! – Péter, Péter, már megint elfelejtetted, hogy a mennyben vagy? – szólt rám valaki a csoport tagjai közül. – Hiszen már célhoz érkeztünk. – Persze, igazad van. Akkor ti mondjátok meg, hogy itt mit énekeljünk? A megváltott lelkek egyhangúan válaszoltak: “Énekeljünk új éneket, Mózesnek és a Báránynak énekét és dicséretét!”
Ének-zene
A “Krisztus katonái” című éneket egy lelkipásztor szerezte. Abban az időben az volt a szokás a városukban, hogy a gyermekek az egyik városból a másikba meneteltek, zászlókkal a kezükben. A lelkipásztor azt akarta, hogy a gyermekek útközben énekeljenek. Mivel semmit nem talált erre a célra, maga írt egy éneket a fölvonulás előtti éjszakán. Ezenkívül még több mint 60 könyvet írt a British Múzeumban, de leginkább úgy ismerték, mint a “Krisztus katonái, sorakozzatok!” című ének szerzőjét.
Egy bátor kisleányt az orvoshoz vitték egy kisebb, de fájdalmas műtétre. Amikor már mindent felkészítettek a műtétre, a kedves orvos megjegyezte: “Ez fájni fog, de annyit sírhatsz vagy sikíthatsz, amennyit csak akarsz.” A kislány ránézett az orvosra és mosolyogva így szólt: “Én inkább énekelek”, amit gyakorolt is édes, gyermekes hangján, és átesett a rövid ideig tartó fájdalmon anélkül, hogy sóhajtozott, jajgatott vagy sírt volna.