Megbocsátás .

„Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.”Efézusi levél 4:32

Életem egyik legnagyszerűbb élménye volt, mikor megértettem és átéltem Isten megbocsátását Krisztusban. Azóta is ez a kedvenc témám. Szeretek Isten önzetlen szeretetéről beszélni, és arról, hogy ez milyen következményekkel jár az emberekhez fűződő kapcsolatainkban. Különösen akkor érzem időszerűnek a témát, mikor egymással, összeférhetetlen keresztyénekkel találkozom. Hogy tudnak ezek az emberek egymásra haragudni? Hogyan nem tudnak egymásnak megbocsátani? Hát nem értik Isten teljes elfogadásának lényegét?

De aztán van olyan, mikor magamra kell pirítanom. Minden flegmatizmusom ellenére engem is meg tudnak bántani, és ami még rosszabb, ilyenkor úgy érzem, jogosan haragszom.                       Mikor rajta kapom magam ilyen érzéseken, már jobban megértem azokat a keresztyén társaimat, akiket olykor szelíden feddeni szoktam.

 Nem olyan rég olvastam egy történetet egy olyan nő haragjáról, amely sokkal jogosabb volt, mint az én legsúlyosabb neheztelésem. Corrie ten Boom (1892-1983) holland órásmester nő volt, aki családjával együtt a második világháború alatt keresztyén kötelességének érezte, hogy zsidókat bújtasson. Tevékenységükre fény derült, és a németek családjával együtt a ravensbrückeni koncentrációs táborba deportálták (élményeiről film is készült: The Hiding Place, 1975). A háború után szertejárt Németországban, és mindenütt a megbocsájtásról prédikált. 1947-ben, Münchenben egy előadás során azonban valami olyasmi történt, amire ő maga sem számított.

»A bűnbocsánatról volt szó. Ebben a szétbombázott országban az embereknek erre volt a legnagyobb szükségük. Sok képet használtam ennek szemléltetésére, egyebek közt a próféta e szavait is: „Isten a tenger mélyére veti a bűneinket." Ha beismerjük bűneinket – mondtam –, akkor Isten azokat a tenger mélyére veti. Mégpedig végérvényesen. S ha nincs is benne, a Bibliában, hiszem, hogy Isten kiírja: Halászni tilos!

Senki sem nevetett a teremben. A komoly arcokra pillantva arra gondoltam, vajon értették-e a kis tréfa jelentését? (…) A prédikáció után senki sem tett fel kérdéseket. Csöndben felálltak, beburkolóztak a kabátba, kendőbe, s elhagyták a helyiséget.

 Ekkor láttam meg a férfit, amint a többiekkel ellentétes irányban felém közeledett. A kopasz fejű, kövér ember szürke kabátban volt, és gyűrött filckalapot tartott nyugtalan kezében. Láttam a kabátot és a barna kalapot – de a következő pillanatban már kék egyenruhában és halálfejes sapkában láttam ugyanezt az embert. Én meg ismét ott álltam abban a nagy helyiségben, bántóan fényes fényben, középen nagy halom ruha és cipő. A szégyen, hogy meztelenül kellett elmennem ezelőtt az ember előtt, még mindig megkínzott. És ebben a pillanatban magam előtt láttam a testvéremet is, aki belehalt az ottani kínzásokba. Ez Ravensbrückben történt. S az az ember, aki most felém közeledett, őr volt ott. Az egyik legborzalmasabb őrünk. Odaért hozzám, megállt előttem.

– Kisasszony, ez nagyon jó bizonyságtétel volt – mondta, és nyújtotta a kezét. – Milyen jó, hogy az ön mondása szerint minden bűnünk a tenger fenekén van!

És most én, aki olyan meggyőzően beszéltem az imént a megbocsátásról, a jegyzeteimet kezdtem rendezgetni, hogy ne kelljen kezet fognom vele. Ő nem emlékezett rám, persze hogy nem. Hogy is emlékezhetett volna egy fogoly nőre, sok ezer közül. Én azonban emlékeztem rá. És a korbácsára is, ami az övébe volt dugva. Akkori kínzóm, rabtartóm előtt álltam. Megfagyott bennem a vér.

Ő folytatta: – Ön említette Ravensbrücköt. Én őr voltam ott.

Úgy látszik, tényleg nem ismert fel.

– De ennek vége – folytatta. – Keresztény lettem. Jézus Krisztus megszabadított. S tudom, hogy Isten minden ott elkövetett rémtettemet megbocsátotta. De ezt most szeretném az ön szájából is hallani, kisasszony.

Ismét felém, nyújtotta a kezét, és komoly hangon kérdezte:

– Meg tudna nekem bocsátani?

Itt álltam most én, akinek bűnei újból és újból megbocsáttattak, aki Isten bűnbocsánatából éltem, és nem tudtam ugyanezt megtenni. A testvérem ott halt meg, jutott eszembe. S ki tudja, hogy ez a férfi mennyivel járult hozzá az ő lassú, borzalmas halálához. És most ezt ő ki akarja radírozni belőlem egy egyszerű kéréssel: „Meg tudna ön bocsátani?" Néhány másodperc telhetett el, amíg előrenyújtott kezével ott állt, de számomra ez kínos óráknak tűnt, (…). Tudtam, hogy meg kell bocsátanom. (…) Ez éppen olyan egyszerű volt, mint rettenetes.                  És most itt álltam a hideg szívemmel. Nagyon szégyelltem magam. De a megbocsátás nem érzés dolga – gondoltam. A megbocsátás az akarat tette. És az akarat a szív hőfokának tekintetbe vétele nélkül is képes cselekedni. „Uram, Jézus, segíts rajtam!" – imádkoztam magamban. Én most szabaddá teszem a kezemet, hogy megbocsássak! Te add hozzá a szükséges érzést is! Elengedtem a jegyzeteimet, s gépiesen, mint egy darab fát tettem kezemet a férfi kinyújtott kezébe. S amikor ezt tettem, különös dolog történt. Gyógyító melegség hatotta át az egész szívemet, egész lényemet. Sírni kezdtem.

– Megbocsátok, testvér – mondtam –, teljes szívemből!

Hosszan tartottuk egymás kezét. Egykori őr és az egykori fogoly. Isten szeretetét soha nem éltem át ilyen intenzíven, mint abban a pillanatban.«