----------------------------------------

Eltévedt bárány..

Hűtlen lettem Hozzád, Uram, Elcsatangoltam Tőled,

S mint bitang jószág, bujdosom, Áhítva zöld meződet.

Terel az ördög árkokon, Tüskés, vad bokrokon át,

S nem látok mást, csak öklelő, Kéjvágyó ember-csordát...

Az aranylegelő után Liheg mindnyája lelke,

S egymást taposva megy tova, Beléndeket legelve.

Tudom már, kár volt a szökés, A testem-lelkem fáradt,

Esetten megyek, mint a bús, Gazdátlan űzött állat.

Ó, légy őriző Pásztorom, Legeltess újra engem,

Kies folyóvizekre vezess, Hogy lelkem el ne vesszen.

Eltűröm vessződ és botod, S az lesz vigasztalásom,

Hogy ha ver, azért ver kezed, Hogy szíved megbocsásson.

Bódás János

----------------------------------------

Túrmezei Erzsébet: Hazaérkezés.

Ádám késő utóda, én is

az Édenen kívül születtem.

Az Édenen kívül bolyongtam

átok alatt, számkivetetten.

Küzdve bogánccsal, tövisekkel,

kiverejtékezett kenyéren,

emberszívemben Édenkertnek

emléke szunnyadt hófehéren.

És magam választotta úton,

Magam akarta szóval, tettel,

és szép, szabad nyomorúságban

pazarul évre év veszett el.

S mikor kisemmizett a kedvem,

csalóka vágyak megcsúfoltak,

odalett büszke emberségem,

és úgy hevertem, mint a holtak:

samaritánus irgalommal

fölém hajolt az Istenember.

Megetetett vigasztalással,

megitatott hűs kegyelemmel.

Éreztem, hogy kevély szememből

sok bűnsirató könny szivárog:

„Elég, elég a magaméból!

Ezután a Te utadon járok!”

Ahogy kimondtam – lehanyatlott

a kard a kerubok kezében.

Messze tévedt, bús gyermekének

kitárta kapuját az Éden.

Fái között ott várt az Isten,

ködbeborult királyi Felség.

„Atyád” – súgta az Istenember.

S elfödött az Isten-közelség.

„Atyám!” – A viharvert madárka

pihen el így a pelyhes fészken. –

„Atyám!” Ujjongani szeretnék,

sírni, kacagni: hazaértem!

Haza, a Te akaratodba,

édeni kerted közepébe!

Ó, akármilyen messze Tőled

szüntelen ott kísért a képe!

Küzdve bogánccsal és tövissel,

kiverejtékezett kenyéren,

emberszívemben Édenkerted

emléke szunnyadt hófehéren.

Soha, soha ne legyek újra

magam útjának átokvertje!

Védve és virrasztva öleljen

akaratodnak Édenkertje.

Boríthat benne éjsötétség

és túl a táj, mint nap ragyoghat:

akaratodnak Édenéből

nem egy lépést! nem egy tapodtat!

Az Atya fényben állt a fák közt,

és gyermeke előtte térden.

Harmatos, hűvös alkonyat volt…

Ádám útóda… hazaértem!

 (Hozsannázó napok, I. kötet. 457. old.)