Ne szeressétek a világot

Olvasmány: Máté evangéliuma 6,19-21. 25. 31-33

Alapige:  János 1. levele 2,15-17.  Máté evangéliuma  6,33

„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. … Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké. … De keressétek először az Ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.”

János apostol igen keményen fogalmaz mai igénkben, ezért fontos, hogy a Szentírás egészének a fényében, pontosan és jól értsük a szavait. Először is tehát, mi az, amiről nem szól ez az ige?

Nem szól a teremtett világnak, a gyönyörű természetnek, s benne az esendő élőlényeknek a gyűlöletéről. Hiszen – tudjuk – a teremtett mindenség hirdeti az Isten dicsőségét, aki azt alkotta, s nekünk otthonul adta, ránk bízta. Az Ó- és Újszövetség egyaránt int minket arra, hogy „szeressétek felebarátotokat, mint magatokat”, és János is említi levelében: „aki gyűlöli testvérét, az sötétségben van”!

De nem szól távolságtartásról, a világból, a mindennapi életből való remetei kivonulásról sem, hiszen Jézus így imádkozott értünk: „Atyám, nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket”. Tanítványait pedig így buzdítja: Ti vagytok a föld sója! Ti vagytok a világ világossága! Éppenséggel az evangélium „szíve”, lényege beszél arról, hogy „úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”!

Az a hit tehát, amiről János levele szól, nem a menekülés, a világból való sértett kivonulás vallása, hanem az Isten akaratának a cselekvése ezen a földön. Krisztus nevében nem hátat fordítunk ennek a világnak, hanem megálljuk benne a helyünket! „Akik befogadták Őt, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek”(Jn 1,12) A hit arra ad hatalmat, képességet, lehetőséget, hogy azon a talpalattnyi területen, ahol élünk, ameddig szavaink-erőink elérnek – általunk is – elközelítsen az Isten Országa!

De hogyan lehetséges ez? Erre felelnek nekünk igénk kulcsszavai: „kívánság” és „kérkedés”.

A kívánság, vágy, szenvedélyes keresés vagy eltökélt törekvés ott van mindannyiunkban. Hiszen ez az, ami hajt-mozgat egy életen át, irányít és igénybe veszi az energiáim, az időm. Ami sokszor továbblépésre, tovább-küzdésre késztet!

Ezért fontos ma feltenni magunknak a kérdést: Milyen hangot követek? Mire vágyom? Mit keresek valójában az életemben? Kis örömöket, mély boldogságot, sikert-elismerést, vagy társat, gyermeket, emberek szeretetét, vagy éppen valami kézzelfoghatót, anyagi biztonságot? Milyen kincset keresek – Máté evangélista szavával – és hol?

Mit hajtok, talán erőszakosan, áldozatokat hozva és követelve, mert „megérdemlem”, vagy talán kétségbeesve, elveszetten, mert jaj, ha az nem lesz meg, semmit sem ér az egész? Mert valami olyan nagyon hiányzik…

A másik fontos szó, fogalom pedig a „kérkedés”, ami arról szól, hogy mi az amim van, ami az enyém, amit elértem-megszereztem, amit fel tudok mutatni, amit birtokolok!

Gondolhatunk általános emberi, társadalmi szempontból a XXI. szd-i mítoszokra: egészség – szinte már minden gyógyítható, minden fájdalom azonnal csillapítható; fiatalság – csak szerek és módszerek kérdése, tudás-hatalom-gazdagság-civilizáció, mind a miénk!

De ma igénk rákérdez saját kérkedéseinkre is, a „birtoklásaink”-ra, legyen az valami kézzelfogható tárgy, anyagi valóság, vagy felmutatható érdem, megszerzett emberi elismerések, szeretetek. Mi az enyém? Úgy igazán. És mit jelent számomra az, amim van? A testem, az egészségem, az erőm, a kapcsolataim, az életem… Mindez miért és mennyire az enyém?

Máté evangéliuma segít az ige mai üzenetét megérteni: Ha igazán vágy, kívánság, szomjúság van bennetek – „Keressétek először az Isten Országát”, vágyjátok, szomjazzátok magát Istent! Mert nyugtalan a mi lelkünk, amíg Benne nyugalmat nem talál – ahogy Augustinus mondja.

Az élet itt a földön, ebben a világban valóban keresésre adatott. De ha boldogságot, örömöt, teljességet, gazdagságot, emberek szeretetét keresek csak Isten nélkül és helyett: bolyongó koldus maradok mindvégig, és koldusszegényen megyek el végül – elvész a „kincsem”.

Sok minden lehet az enyém, amit büszkén mutogatok, vagy féltve szorítok, de ha azt gondolom, hogy mindez az én érdemem és birtokom, magamat csapom be, és végül az élet kifolyik az ujjaim közül, mert „Mid van, amit ne kaptál volna?”!

Megajándékozott vagy! Ahogy Máté idézi Jézust: „ezek is mind megadatnak nektek”. Nincs okod sem görcsös félelemre, sem önteltségre, mert szabad vagy ajándékként elfogadni amid van, és amíg van…

Amitől óv minket János apostol, az a ragaszkodás egy bűnös, Isten nélkül maradt, „gazdátlan” világhoz, és az annak a törvényei és hazug önzése szerinti élet. Ennek ellenképe az istentisztelet elején énekelt zsoltár a jó pásztorról, aki gondoskodó gazdánk, aki vezet, ha követem, velem van, ha keresem, megajándékoz és megtart.

Isten akaratát – a Pásztor szavát és lépteit – követni azt jelenti: nem tévedtem el, és megmaradok az élet útján örökké, akkor is, ha egyszer elmúlik, ha mögöttem marad ez a világ.   (Elhangzott: 2008. november 16-án)