A tanítókról…

Egy fiatal szamuráj, Zembu beleszeretett az ura feleségébe. amikor a férj rajtakapta őket, az ifjú önvédelemből leszúrta őt, és egy távoli tartományba menekült. Hiába keresett munkát, így hát útonálló lett belőle. Egyik reggel aztán hirtelen rádöbbent, hogy mit tett az életével. Őszintén megbánta minden gaztettét, és hogy jóvátegye a bűneit, eltökélte, hogy ezentúl csak jót fog cselekedni.
Nem sokkal ezután, amikor egy meredek sziklafal fölötti veszélyes úton baktatott, amely sok ember halálát okozta, elhatározta, hogy alagutat ás a hegyen át. Nappal ételt koldult, éjszakánként pedig egyre csak ásott. Így telt el harminc év. Az alagút már hatszáz méter hosszú volt, és csak pár hónapnyi munka maradt hátra, amikor egyszer csak elébe állt egy fiatal szamuráj, Kacuó, hogy megtorolja apjának, annak a nemesembernek a halálát, akinek az életét sok évvel korábban Zembu oltotta ki.
Zembu rezzenéstelenül állt Kacuó kivont kardjával szemben, és így szólt:
- Boldogan neked adom az életem, ha megengeded, hogy előbb befejezzem a munkámat.
Így hát Kacuó türelmetlenül várakozott a következő hónapokban, amíg Zembu csak ásott és ásott. A fiatalember, belefáradván a semmittevésbe, és látván, hogy közeledig a munka vége, beállt segíteni az öregnek. Ahogy egymás mellett dolgoztak, Kacuó egyre jobban kezdte tisztelni az idős férfi kitartását és szilárd jellemét. Végül elkészült az alagút, amelyen az utazók immár biztonságosan átkelhettek.
Zembu ekkor odafordult az ifjú harcoshoz:
- Most már kész a munkám. Levághatod a fejemet.
Ekkor könnyek szöktek Kacuó szemébe:
- Hogyan fejezhetném le a tanítómesteremet?

Egy ősi mondás szerint „nincsenek barátaink, sem ellenségeink, csupán tanítóink”. Bármilyen alakot öltsön is, lássuk meg mindenben a bölcsességet. Dan Millman: Élj céltudatosan!

         A kisfiú és a remete...
Történt egyszer , mikor még az emberek kívül hordták a szívűket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött egy tó partján.
Kezeit teletömködte kaviccsal, és azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb- messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek alá.
- Miért búsulsz?- a fiú ijedten fordult a maga mögé. De ijedelme alább hagyott , mikor a vén remete barázdált arcára ismert.
- Elhagytam a szívem- pityeregte.
-A szíved? --csodálkozott a remete.
- Igen- hüppögte, és egy könnycseppet törölt ki szeme sarkából.
A remete leült mellé és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta a tündöklő fényáradatban.
A gyermek szeme tágra nyílt a csodálkozástól, nem tartott csak néhány pillanatig a varázslat.
Mikor a remete kezei kinyílottak a fiú szíve ott ragyogott benne.
- Megtaláltad? -kiáltott boldogan, szeretlek és a te neved vésem bele, és ezentúl ott fogom hordani, a legjobban látható helyen, hogy lássák milyen jó vagy.
- Tudod mit? -töprenget a remete- hadd válasszam meg én a szíved helyét.
- Rendben- egyezett bele a fiú. A szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyérből és a fiú mellkasa felé haladt. Amikor eltűnt mellkasában, a fiú elpityeredett.
- De ott senkisem fogja látni....
Figyelj rám! Nem kell, tudja a világ, hogy kit szeretsz. Elég ha Te tudod és az akit a szívedbe zársz.
Mondd el bátran annak, hogy - szeretlek. Így nem fogod sose elveszíteni, mert így benned él tovább,
és ezt már nem veheti el senkisem.
Azóta a szívet nem hordjuk kívül, csak a csend mélyében vésődnek rá a nevek, újból és újból