A szívbe írt törvény

„Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt, természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak”

(Római levél 2:14-15)

1962-ben a 27 éves Don Richardson és felesége Clara föladták kényelmes kanadai életüket, és Új-Guinea nyugati csücskébe utaztak, hogy az evangéliumról beszéljenek az ott élő szavi embereknek. Korábban már nem egy misszionárius fejezte be életét e bennszülöttek között, hatalmas kondérban rotyogva, ami óvatosságra intette a házaspárt. Annak köszönhetően azonban, hogy Clara orvosi végzettséggel rendelkezvén sok szavi betegen tudott segíteni, a bennszülöttek megkedvelték az idegeneket. Ezen kívül segítettek a kőkorszaki technikai szinten levő törzs tagjainak tűzet gyújtani gyufával, botot faragni bicskával és a fákat kivágni baltával. Egyik nap, mikor már kielégítően beszélték a nyelvet, összehívták a törzset, hogy végre beszéljenek Jézusról, gyógyításairól, tanításairól és az emberek iránt tanúsított szeretetéről. Úgy tűnt, a hallgatóságot nem nagyon köti le Jézus személyisége. Mikor azonban Júdás árulásához ért, a szavi emberek örömujjongásban törtek ki. Don és Clara nem értették, minek örülnek annyira a bennszülöttek? Később megtudták, hogy a szavi emberek között az a legnagyobb erény, ha valaki még a legjobb barátját is hajlandó elárulni a közösség érdekében – és hát ezt tette Júdás. A misszionárius házaspár igencsak elkeseredett. Hogyan lehetne egy olyan embereknek az evangéliumról beszélni, ahol kannibalisztikus szertartásokat tartanak, és a legfőbb dicsőség az árulás?

Egyszer azonban háború tört ki két szomszédos szavi törzs között. Don és Clara a két szemben álló fél közé szaladt, és kérték őket, hagyják abba az ellenségeskedést. Kijelentették, ha nem békülnek ki, elhagyják a vidéket, megfosztva őket a technikai és egészségügyi előnyöktől. Ez megdöbbentette a szavi embereket. Megszerették Richardsonékat, és nem akartak megválni az általuk hozott áldásoktól. Némi habozás után mindkét törzs elhatározta, abbahagyják a harcot. Megkezdődött a békeszertartás. Mindkét törzs előhozott saját családjaik közül egy néhány hónapos csecsemőt, és ünnepélyes keretek között kicserélték egymás között. Ezt a babát „békegyermeknek” nevezték. Nagyon vigyáztak rá, mert amíg ő élt, addig a két csoport nem háborúzott egymással, hiszen a másik törzsből származó csecsemő által egy családdá váltak.

A misszionárius házaspár döbbenten figyelte a jelenetet, majd néhány nap múlva újból összehívták a törzset. Don elkezdett arról beszélni, hogy valamikor réges-régen, háború tört ki Isten és az emberek között. Isten azonban elküldte az emberek közé a „békegyermekét”, a saját fiát, és evvel egy családdá vált velük. Azáltal, hogy Isten fia meghalt és feltámadt, Isten örök békét kötött az emberekkel: „Isten Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket…” (2Kor 5:19). A törzs most már nem nevette ki a történetet, sőt azt kérdezték, mit kell tenniük, hogy ők is kibékülhessenek Istennel.
– Fogadjátok be Isten „békegyermekét” a szívetekbe!

Isten mindenkiben elültette a megváltás gondolatát – a szavi emberek szívébe épp úgy, mint a tiedben. A kérdés csak az, fölismerjük-e azt?

---------------------------------------------------------

Lukács 10:38-42--Lőn pedig, mikor az úton mennek, hogy ő (Jézus) bementek egy faluba egy Márta nevű asszony pedig befogadta őt házába. És ennek vala egy Mária nevezetű testvére, ki is Jézus lábainál leülvén, hallgatja vala az ő beszédét. Márta pedig foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban; előállván azért monda: Uram, nincs-e arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem. Felelvén pedig, monda néki Jézus: Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: De egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle.

Krisztus csodálatosan tanított Lázár házában, Mária a lábánál ült tisztelettudó és odaadó hallgatókén. Márta, aki ételt készített a vendégeknek, odament Krisztushoz panaszkodni. Jézus és tanítványai Jerikóból érkeztek, kimerítő gyalogutat tettek meg. Márta mindent megtett, hogy gondoskodjon a vendégekről és kényelembe helyezze őket, s igyekezetében megfeledkezett a Vendégnek járó figyelemről. Jézus szelíden és türelemmel válaszolt neki. Mária megjegyezte a Megváltó ajkáról elhangzó drága igéket, a szavakat, melyek a föld legértékesebb ékszereinél is drágábbak voltak számára. Az  „egy dolog”, amelyre Mártának szüksége volt, a csendes, odaadó lelkület, mélységesebb vágyakozás a jövőről, az örök életről és a  lelki növekedésről szükséges kegyelemről szóló tanítás, a valódi tudás után. Kevésbé kellett volna aggódnia a múlandó dolgok miatt, és többet törődnie a maradandókkal.   Jézus meg akarja tanítani gyermekeit, hogy ragadjanak meg minden lehetőséget, amikor olyan ismereteket szerezhetnek, amelyek bölccsé teszik őket az üdvösségre. Krisztus ügye gondos, tettre kész munkásokat kíván, tágas terek nyílnak meg a Mártáknak, akik buzgón akarják végezni a vallásos munkát. Először azonban hadd üljenek le Máriával együtt Jézus lábához. Krisztus kegyelme szentelje meg a szorgalmat, az igyekezetet és az energiát – így válhat legyőzhetetlen erővé a jó érdekében.   E.G.White: Jézus élete