Ne félj! 

Szelíd őszi napsütésben járunk,

zörgő avar súrolja a lábunk,

körülnézünk: szemlélődhetünk.

- Az Idő már elnézőbb velünk…

- Mennyi szín jut egy-egy öreg fára

Lombja szebb mint tavaszi ruhája!

… megáll az ember, emeli kezét,

Hogy erős fénytől óvja a szemét.

- s döbbenten látja – és nem egyébütt,

saját tenyerén a két M-betűt!

- „Memento mori!” – kongja a szavak,

s a komor semmin át visszhangzanak,

És mintha felhő fedné a Napot,

Borzongást érez, hideget… fagyot…

Riadtan nézi magát az őszben:

így sose látta még: elmenőben!

Meginog, mint a fa, dőlni készül,

… ide visz az őszi séta végül…

Zúg az erdő – vagy a csend dalol?

A Hang megszólal tisztán valahol:

- Ha hiszel, lehetsz élő vagy halott,

ne félj!

Én vagyok!

    Lukátsi Vilma (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

-----------------------------------------------

AZ ÚR JÉZUS FÁI  

Ott a kedves őszi

napsugárba kint,

gyümölcstől hajol meg

a fák ága mind.

Gazdagon, bőséggel

termett meg mindenik.

Hű kertészünk szíve

úgy örül nékik.

Az Úr Jézus fái

emberéletek.

Én is az ő kedves

fája lehetek.

Kertjébe fogadta

kicsiny életem,

S csupán egy a vágyam

azóta nekem:

Hogyha majd megérint

ősz hideg szele,

állhassak előtte

gyümölccsel tele.

   Túrmezei Erzsébet