Vigyázok rád .

„Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” (Ézsaiás próféta könyve 41:10)

 Tavaly nyáron kisfiam harmadszorra fürödhetett a Balaton vizében. Korábban mindig nagy élménynek számított, de két és fél évesen eddig ismeretlen érzések is vegyültek a gondtalan pancsolásba – a félelem. Minden nap alig várta, hogy lemenjünk a vízre, de mikor már ott voltunk, sokszor be sem akart menni. Aztán mikor nagy nehezen rávettük, akkor mindig hozzám fordult: „De apuci, ugye vigyázol rám?” Próbáltam mind szóval, mind maximális odafigyeléssel biztosítani őt, hogy nem kell félnie, mindig ott vagyok mögötte, tartom a hóna alatt, vigyázok rá, és voltak percek, mikor valóban önfeledten át tudta adni magát a lubickolás örömeinek. De aztán vissza-visszatért aggódó kérdése: „De ugye vigyázol rám?”

Ezek a fürdőzések elgondolkodásra késztettek. Fiamnak nem volt sem velem, sem a vízzel kapcsolatban olyan rossz élménye, amely megalapozta volna ezt a félelmet. Miért volt akkor az, hogy ráfigyelésem ellenére nem tudta teljesen elengedni magát? Miért volt az, hogy habár a vízben végig fogtam a hóna alatt, mégis maradt benne némi szorongás? Honnan táplálkozik az emberben lévő szorongás?

A félelem szó legelőször akkor fordul elő a Bibliában, amikor Isten keresi az embert az Éden kertben: „Ádám hol vagy?” Erre Ádám így válaszol: „Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém” (Mózes első könyve 3:10).                 Fiam tehát azt kezdi megízlelni, ami Ádám óta az emberiség osztályrésze – az állandó félelmet. Félelem a tanárainktól, a holnapi fizika dolgozattól, vagy attól, hogy befogadnak-e az osztálytársak. Félelem attól, hogy meg tudok-e felelni a munkahelyemen, hogy nem rúgnak ki az állásomból. Félelem a betörőktől. Félelem a gazdasági válságtól. Félelem, hogy nem tudom fizetni a törlesztő részletet, vagy a sárga csekkeket. Számtalan félelem vesz minket körül, melyek mellett eltörpül fiam gyerekes balatoni aggodalma.

De soha ne felejtsük el, amit Ézsaiás próféta ezekben a  percekben megfogalmazott, ha félünk is az élet tengerén, Isten mindig ott van mögöttünk, tart bennünket a hónunk alatt, és azt mondja: „Ne félj fiam, itt vagyok, vigyázok rád!”

Hálaadás.

 „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok”  (Thes:l -5. fejezet 18. vers)

Reggelente, épp csak megmozdulok, macskám mintha erre az apró neszre várna, már szalad is hozzám, dorombolva és dörzsölködve köszönt. Úgy tud nézni, mintha azt mondaná: „De jó, hogy felébredtél!” Aztán nyávog kettőt-hármat: „Gyere, cirógass! Gyere, adj enni!”

Ilyenkor gyakran elgondolkodom azon, hogy miként lehet, hogy egy ilyen ösztönös kis állat is több hálával és kedvességgel rendelkezik, mint megannyi mogorva, pesszimista embertársam.

Hiszem, mindannyian a hála képességével születtünk, és kisgyermekként más élőlényekhez hasonlóan akár egy papírgalacsinnak is tudtunk örülni, s azzal akár órákig is eljátszani.

Nem estünk kétségbe, ha fenékre estünk, ismét felkeltünk és megtanultunk járni. Ha elmosta az eső a homokvárat, másikat építettünk. A szemétből is bunkert varázsoltunk.

De ahogy felnőttünk, valami elveszett. Nem az elesés, az megmaradt, s mivel nagyobbak lettünk, nagyobbat is esünk. Már nem a homokvárunkat, hanem egészségünket, megélhetésünket, álmainkat dönti romba az élet kegyetlen vihara. És minden rommá válik körülöttünk, miattunk.

Amit, elvesztettünk az nem más, mint a belső, lelki látásunk. Ez homályosul el annyira, hogy az új dolgokban már nem lehetőséget és kihívást, hanem akadályt látunk. Vagy annyira beszűkül, amiatt, mert csak saját magunkkal foglalkozunk, hogy eltűnik minden, ami szép és jó ebben az életben.

Jézus nem véletlen kínál fel a végidő keresztényei számára szemgyógyító kenőcsöt (Jel.3:18), hogy vegyük észre minden helyzetben mellettünk áll. S ma is Ő köszönt, mikor felébredsz: „De jó, hogy felébredtél!” „Gyere, nézd milyen sok csodás dologgal, ajándékoztalak meg!”

Így tehát „mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra.” (Zsid.12:1-2)