Nem mondott le róla 
Lehajtott fejű kis fiú... 
lányos arca el-elpirul. 
Töredezett szavak: a rossz barát... 
züllés, szökés... hányódás, fogság... 
s most újra otthon, újra szabadon. 
nem kérdezem. Csendesen hallgatom. 
S végül hirtelen feltör valami 
szorongó, esengő kérés: "Azért 
ne tessék rólam lemondani!" 
Megnyugtatom. Indul. Utánanézek. 
Igen, vannak boldog elindulások 
Krisztus útján, és botlások, esések, 
új fellángolások a közönyből. 
"Ne tessék rólam lemondani!" 
Ez a kérés órák, hetek után is 
nyugtalanít és szívemen dörömböl. 
Lehet, hogy én könnyen lemondanék. 
Imádság, szeretet, intés, hiába: 
Menj utadon!--De hogyan adnék számot 
annak, aki az elveszett egy bárányt 
addig keresi, míg meg nem találja. 
Őneki többe került, mint nekem. 
Drágán vette: véren és életen. 
Valaki lefestette Őt, 
amint hamurakás előtt 
térdel, és fújja, hátha rejteget 
még egy szikrányi életet, 
s lángra lehet lobbantani! 
Lemondana egyetlenegyről is? 
Hiszen véren vett tulajdonai! 
Szégyen, ha bennünket kérlelni  kell: 
"Ne tessék rólam lemondani!" 
Ma az a régi kis diákfiú 
Krisztus szolgája. Ige magvát szórja. 
Örömhírt visz kicsinyeknek, nagyoknak. 
Igen, a hamu alatt szunnyadó 
szikra ragyogó lánggal felloboghat!                                                                                                                Ő nem mondott le róla.      Túrmezei Erzsébet