Magamnak… neked… mindenkinek  

Ne akarj többnek látszani, mint ami vagy.  Csak az üres kalászok ágaskodnak

- A duzzadón teltek meghajolnak. S mégis mindenki tudja, mit takargatnak.

Ne láss többet magadban, mint amit kaptál  A képzelt nagyság… nem más csak jégvirág.

Ennek egy lehelet már a halál Elolvasztja gyökértelen szirmát.

Ne akarj többnek lenni, mint Isten gyermeke, Aki az Övé… az túl lát az Én bűvkörén

Viharok közt is érzi Mesterét, És sohasem engedi el annak kezét.

Tedd azt, amit rád bízott Isten, légy eszköz, Aki mindenkinek… mindenkor szolgál.

S ha mégsem vesznek észre… ne bánkódjál, Végezd a munkád, vigyázz… És imádkozzál.

 Tamáska Gyula  (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

Gyökerek
Égbebenyúló ezüstszürke törzsek:
bükk orgonasípok.
Szálegyenest a magasba törnek.
De most egyiküknek az útszélén
koronája helyett
vízmosta, izmos gyökereit nézem.
Tárul a fák földberejtett titka.
Hiszen a gyökerek
szívják az életerőt ágaikba.
Megfogódzanak a talajba mélyen
s ha zúg a zivatar,
tartják a fát szálfadöntő szélben.
Ezüsttörzsű szép bükkóriások,
mennyi gyökeretek
lehet mélyen, ahová nem látok!
S gyökeretek ma arról vallat engem:
mennyi rejtett gyökér
fogódzik Krisztusba életemben,
hogy viharokban is erősen álljak,
ki ne száradjak,
életnedvet, új erőt találjak.
Gyökerek, mások szeme elől mélyen
elrejtett gyökerek,
növekedtek-e a nyár csendjében?
Áradhat-e győzelmesen bennem
Krisztusom ereje,
hogy a csendben új gyümölcs teremjen?
Új gyümölcs, mit maga Krisztus érlel!
Segítsen ez a csend
Őt ölelni egyre több gyökérrel!
Túrmezei Erzsébet

Nőttél-e, gyermekem?

  Minden este keblem belsejében
  Egy titkos hang egyre kérdi tőlem:
  Van-e áldás mai munkáidban?
  Fejlődtél-e az én dolgaimban?
  Erőt küldtem, mely áldást hoz rád,
  Segítségem minden nap megy hozzád!
  A javadra hűen törekedtem.
  Felelj tehát: nőttél-e, gyermekem?
  
  Pihenésre fejem ha lehajtom
  Nem jön álom, pedig úgy óhajtom,
  Mert kitérni vágyom e hang elől,
  Mely titkon szól a szívemen belül.
  De hiába, szavát mégis hallom.
  Számonkéri dolgom, ha végezem:
  - Elmúlt a nap: nőttél-e, gyermekem?
  
  Minden hétnek záró végestéjén,
  A hónapok és az évek végén,
  Megjelenik Uram hű szolgája,
  S a szívemet számot adni várja.
  Ki minden jót mérték nélkül adott,
  Számonkéri, hogy hol vannak azok?
  - Tudod-e még mindazt amit tettem,
  És általuk nőttél-e már gyermekem?
  
  Kellemetlen volt e kérdés nekem,
  S felelni reá nem szerettem.
  De most már az igent elmondhatom,
  Mert szavát nem félve kell hallanom!
  Nyájas hangon szólít szeretettel,
  S érzem, hogy Őt híven követnem kell,
  Boldog vagyok, mikor így szól nekem:
  Ma lelkileg nőttél-e gyermekem?
  
  Nevekedtem Uram, hitben látod,
  Kicsiny hitem nagy lesz ha megáldod,
  Áldd meg szívem, csekély törekvésem,
  Koronázza siker minden léptem!
  Ha e földön eljön meghalásom,
  Könnyű legyen számadásom.
  Lásd meg rajtam azt, hogy nevekedtem,
  Ha megkérded: Nőttél-e gyermekem?

Molnár Károly, (Effata c. verkötetéből, 280. old.)