Gyakorlati tanítások (Csel 4,23-31)

Az első imaóra, amelyről a gyülekezet megalakulá­sa utáni időkből (Csel 2) a Biblia tudósít,

világosan mutatja, hogy az első keresztyének hogyan tartották be az Úrnak a Máté 18,19-20-

ban mondott Igéjét. Nekünk is ugyanezekre az ígéretekre kell támaszkodnunk. Ezért olyan értékes az alábbi példa, mint utánzásra érdemes előkép.

Eltekintve az akkori hívők különleges helyzetéről, mindezek a dolgok számunkra is érvényesek, Ezért gondoljuk át néhány jellemzőjét. „...elmentek az övéikhez...”

(Az imaóra meghitt jellege) Az Úr Jézus szavai szerint: „Ha közületek ketten...” (Mt 18,19) Az imaóra – akár rendszeres, akár valamilyen különleges alkalomból tartják azt – nem tartozik azon összejövetelek közé, ahová korlátlanul mindenkit meghívhatunk. Az imaóra kiváltképpen a helyi gyülekezet ügye, amelyen a gyülekezet közös ügyeit, bajait és örömeit kitárhatják  az Úr előtt. Ha idegenek is jelen vannak, az gátlásokat okozhat, amelyek negatív befolyást gyakorolnak az imaórára. „Egy szívvel és egy lélekkel felemelték hangjukat az Istenhez…” (Teljes egység az imaórán) Az egységet három szempontból nézhetjük.

1. Egység a szándékukban: az imaóra tárgya, miután tudomást szereztek az apostolok kihallgatásáról, mindnyájuk előtt világos volt. Ezért szükséges, hogy az imaóra résztvevői még az imádkozás előtt tudomást szerezzenek az ima  témájáról.

2. Egység a megnyilatkozásban: „…felemelték hangjukat…” (egyes számban) Istenhez.

Ha egyáltalán  van olyan szöveg, amely jogosulttá teszi a „gyülekezet szája” (hangja) olykor olvasható kifejezést, mint amely jellemzi a gyülekezeti testvérek Isten elé vitt dicséretét vagy kérését, akkor ez kétségkívül ezek közé tartozik. Milyen jó, ha úgy könyöröghetünk hangos szóval, hogy tudjuk, az egybegyűltek közül valamennyien egyetértenek velünk, és ezt hangosan mondott közös „ámen”- nel is megerősítik.

3. Egység a közös megértésben: az előbb említetteknek ez az alapja és egyúttal a kihatása is.

Erről az egyhangú megnyilatkozásról beszélt az Úr Jézus, amikor azt mondta: „…ha közületek ketten egyetértenek a Földön…” (Mt 18,19). „…így szóltak: Urunk, Te teremtetted az eget és a Földet...” (Isten megszólítása az imaórán)

A Szentírás világosan mutatja, hogy az imádság az illető isteni Személy megszólításával

kezdődik. (A Szent Szellemet közvetlenül soha nem szólítjuk meg!) Kérésünket

mindig az abban „illetékes” isteni Személy elé terjesszük! Az idézett helyen a Teremtőt

szólítják meg, akinek hatalma felülmúlja az emberekét.

Általában illő,  hogy a kéréseket az Atya Isten elé vigyük (lásd Pál apostolnak a leveleiből

ismert könyörgéseit).

Amikor a szolgálatról van szó, maga az Úr Jézus tanít minket arra, hogy Őt mint Urunkat szólítsuk meg (Mt 9,38). De a Szentírás soha nem utal arra, hogy az imádság alatt váltsuk a megszólított Személyt! Ezek mellett az utalások mellett nincs szó arról, hogy mások hibáit felfedjük, hanem arról, hogy értelmes imádságra vezessen minket. „… Te mondtad…” (Isten Igéje az imaóra alapja)

Az értelmes imádkozásnak az alapja Isten Igéje. Egy bizonyos kívánságot egy bizonyos bibliai

Igehely alapján mondunk el. A Cselekedetek 1,15- ben (még ha ott nincs is szó a „gyülekezetként” való összejövetelről, mert akkor még nem volt gyülekezet)

Péter először két igehelyet idéz, és  csak azután imádkoznak. A Cselekedetek 4-ben

is egy rövidebb bibliaverssel vezetik be a közös imádságot. Az alapelv ugyanaz, és különbözőképpen lehet megvalósítani a Szent Szellem vezetésével.

Így általá­ban jó, ha az imaóra kezdetén egy  rövid, konkrétabb bibliai verset felolvasnak (ez azonban nem kötelező).

Az is jó, ha az imádságokban tekintetbe veszik az Ige üzenetét. Hogy az imádságok nem abból állnak, hogy bibliai igéket olvasnak „Isten fejére”, az nyilvánvaló. Istennek nincs szüksége arra,