Egy vonása a jó Pásztornak az, hogy ismeri az övéit. Mégpedig annyira ismeri őket, hogy “a maga juhait nevükön szólítja”. Jn10.3.
Mondják, hogy az igazi pásztor valóban annyira ismeri a saját juhait, hogy ki tudná választani egyetlen báránykáját ezer idegen közül. Elképzelhető, hogy bizonyos neveket is ad a juhainak és így néven szólogatja őket. De mi ez ahhoz képest, ami itt a jó Pásztorról van megírva?! Amit Jézus maga mond önmagáról?! Az utóbbi hetekben ez a gondolat volt rám a leglenyűgözőbb hatással: Jézus ismer, pláne, név szerint! Nemcsak azt jelenti ez, hogy nem vagyunk előtte puszta számok, hogy nem olyan tömeg vagyunk, akiket darabszám szerint mérnek és értékelnek, hanem nevünk van és Ő külön-külön név szerint, ismer bennünket, - hanem itt valami egészen lélegzetelállítóan nagy dologról van szó! Az utóbbi hetekben egy csillagászati könyv olvasása közben kezdett nagyon félelmetes realitásában nőni előttem ez a kifejezés, hogy hatalmas Isten! Csak néhány adatot hadd mondjak el a nagyvilágból. Az ún. Tejútrendszerben, - amelyből néhány száz csillagot szabad szemmel is látunk -, a csillagászati számítások szerint 100.000 milliónál is több csillag van. Tehát annyi, hogy a Föld minden lakójára, felnőttre, gyermekre mintegy 60 csillag jutna és egy-egy csillag több ezerszer nagyobb a mi Földünknél. Ez a roppant hatalmas világ csak a mi Tejútrendszerünkben van, de ezen kívül még megszámlálhatatlan Tejútrendszer van szerteszét a térben. Milyen félelmetes ilyen távlatban ez az Ige: “Elrendeli a csillagok számát, és mindnyájokat nevéről nevezi. Nagy a mi Urunk és igen hatalmas, s bölcsességének nincsen határa.” Zsolt147,4-5 És a Tejútrendszernek is csak egy picinyke része a mi Naprendszerünk, az a Naprendszer, amelynek egyik legapróbb tagja a mi Földünk! És most ennek a Földnek milyen apró kis férge az ember, akire azt mondja az Ige, hogy a világmindenséget teremtő és fenntartó hatalmas Isten ismeri, a jó Pásztor, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön: a nevén szólítja! Még az, hogy a csillagokat a nevéről nevezi, ahogyan az alábbi zsoltárvers mondja, még csak elképzelhető valahogyan, utóvégre óriás darabjai a világmindenségnek, - de hogy az embert, például egy milliós nagyvárosban, csendben félrevonuló özvegyasszonyt, apró faluban síró maszatos kisgyermeket ismer, nevén szólít: tehát nemcsak észreveszi, hanem személy szerint törődik is vele, ezt csak nagyon megrendülve és megalázkodva lehet tudomásul venni. Meg tudom érteni, ha egy csillagász, aki fényévek között kémlel a távcsövével, hitetlen, de még jobban meg tudom érteni, ha egy csillagász, és éppen egy csillagász térdre omlik a hatalmas Isten előtt! - Testvérek! Az az Úr, Aki “elrendeli a csillagok számát, és mindnyájokat nevéről nevezi”, ez az Úr “a maga juhait nevükön szólítja”, mert ismeri az Övéit! Ő mondja ezt, - a jó Pásztor, és én elhiszem Neki, és nagyon boldoggá, bizakodóvá és nyugodttá tesz ez a hit!