Élet az Isten Fiában.

„És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van. A kié a Fiú, azé az élet: a kiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5:11-12)

Amint már láttuk is, Isten bizonyságot tett az Ő Fiáról, és ebben a bizonyságtételben félreérthetetlenül kifejezte, hogy elfogadja Krisztus isten-emberi életét, és hogy Ő nem csak a sírig méltó az életre, hanem azon túl is. Olyannyira életre való, hogy a sír sem tarthatta fogva Krisztus életét, szükség volt visszatérnie az életbe (lásd: Csel 2:24). Isten tehát egyértelműen tanúsította e bizonyságok által, hogy Krisztus élete örök élet, melyet Ő elfogad, mérték nélkül adja neki a Lelket, és mindenkor méltó, hogy közvetlen jelenlétében lakozzék. Ez az az élet, ami Isten Fiában van.
De az Írás azt mondja, hogy Isten ezt az életet adta nekünk is! Gondoljuk csak meg ezt egy pillanatra! Lehet-e nekünk is ugyanolyan bizonyosságunk, mint Krisztusnak? Lehetséges, hogy Isten elfogadja életünket, mérték nélkül adja nekünk a Lelket, és örökké méltók lehetünk az Ő közvetlen jelenlétében lakozni?! Igen is, meg nem is. Egyrészt szükséges, hogy ez igaz legyen, mert az előzőleg olvasott igevers azt mondja, hogy aki hisz, annak bizonyságtétele van „önmagában”. Másrészt viszont vakmerőség lenne azt állítani, hogy ugyanolyan bizonyosságunk lehet, mint Krisztusnak, hiszen Ő Isten tulajdon Fia volt, mi pedig nem.
Hogy is van ez akkor? Úgy, hogy nekünk nem ugyanolyan bizonyosságra van szükségünk, mint amilyen Krisztusnak volt, hanem pontosan arra a bizonyosságra, ami már az Övé. Nem a rendkívüli tapasztalatokban van tehát a megoldás. Mindaz, amire szükségünk van, már most megvan Benne, az ő tapasztalatában. Nekünk csak el kell fogadnunk azt a bizonyságtételt, „a mellyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról” –, ami viszont már csaknem két évezrede olvasható a Bibliában.
Talán nem erre számítottál? Való igaz, Isten igazán belesuttoghatná a füledbe halk és szelíd hangon, hogy: „Gyermekem vagy, szeretlek téged.” Ezt feltehetőleg elfogadnád, mint bizonyítékot, nem? És mi van, ha azután vétkezel, miután ezt elfogadtad? Akkor megint arra várnál, mikor kapsz újabb bizonyságtételt, hogy el tudd hinni: Isten még mindig gyermekeként tekint rád? Mennyivel lenne ez magasabb értelemben Isten Igéje, mint az az Ige, ami már most fel van jegyezve a Bibliában? Nyilvánvalóan semennyivel. Ugyanúgy maradna hely a kételynek. De Isten nem ilyen ingoványos talajra alapozta a mi elfogadásunkat. Biztos helyre állította lábainkat, elfogadva „minket ama Szerelmesben” (Ef 1:5-6).