A hármas bizonyság bennünk.

Honnan tudhatod tehát, hogy Isten Fia vagy, és Ábrahám magva az ígéret szerint? Van-e bizonyságtételed önmagadban? Vagy inkább kérdezzem így: „Bírod-e a bizonyságtételt önmagadban?” Figyeljük meg, Pál hogyan biztatja a szenteket:

„Avagy nem tudjátok-é, hogy a kik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? ... Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele. Tudván, hogy Krisztus, a ki feltámadott a halálból, többé meg nem hal; a halál többé rajta nem uralkodik... Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6:3,8,9,11).

Vajon azt kérte Pál a Rómabeliektől, hogy olyasvalamiben higgyenek, ami csak a képzeletükben létezik, vagy egyáltalán nem is igaz? Lehet, hogy a pszichológusok elvárnak az emberektől ilyesmit, de Isten mindig valóságról beszél. Az a felhívás számunkra, hogy ne csak higgyünk valamit, hanem hogy tudjuk és gondoljuk is úgy! Van ezekben, az igazságokban valami annyira magától értetődő, hogy saját emlékeinkként gondolhatunk rájuk.
Emlékszünk még a bizonyságtételekre? Az egyik a víz volt, ami a keresztség jelképe, a másik pedig a vér, ami a kereszthalálé. Azt látjuk tehát, hogy mi, akik Jézus Krisztusba keresztelkedtünk meg, meghaltunk és fel is támadtunk Ővele. Így nyer értelmet Jézus keresztsége is: nem azért keresztelkedett meg, mintha neki lett volna szüksége a bűnök bocsánatára, hanem azért, hogy a mi keresztségünk elfogadható legyen Isten előtt! Ha Ő nem keresztelkedett volna meg értünk, akkor a mi keresztségünk teljesen érvénytelen és értéktelen lenne a szent Isten szemében.
Apropó, értéktelenség: megfordult már valaha is a fejedben az a gondolat – miután sokadjára vétkeztél Isten ellen –, hogy a megtérésed esetleg színjáték volt csupán? Kételkedtél-e már önátadásodban és ígéreteidben – amelyeket újra és újra meg kellett újítanod? Én igen. Még az a félelem is felütötte bennem a fejét, hogy most már lehet, hogy Isten örökre visszavonja az Ő Lelkét tőlem. De aztán felemelte a fejemet, és akkor megláttam, milyen ostoba is voltam. Nem lett volna szabad ismét a magam erőfeszítéseire és a magam elhatározásaira támaszkodnom – nem, nem, egy fikarcnyit sem! Isten ugyanis soha nem fogadott el sem engem, sem mást ezen a világon semmilyen szín alatt, csakis az Ő tulajdon Fiában, ama Szerelmesben!
Újra meg kell tehát térnem? Igényeljem-e újra a keresztséget, mivel megcsaltam Őt? Annak alapján, amit ma olvastunk a Bibliából, azt mondanám, nem. Nekünk nem egyszerűen csak egy bizonyságtételre van szükségünk önmagunkban, hanem pontosan arra a bizonyságtételre, amellyel bizonyságot tett az Isten az Ő Fiáról 2000 évvel ezelőtt. És ez a bizonyságtétel azonnal elérhető mindnyájunk számára, amint elismerjük, hogy Isten Igéje igazság, és Ő nem hazudik! Hiszen bőségesen megmutatta már, hogy elfogadta Jézust, és nekünk semmi más bizonyosságra nincs szükségünk, csak arra, ami Őbenne van.
Emlékezzünk vissza: amikor Jézus Krisztusba keresztelkedtünk, az Ő halálába keresztelkedtünk meg – és ugyanez áll a feltámadásunkra is. Semmilyen más bizonyítékot nem kell keresnünk ezen kívül. Ez olyannyira bizonyos, hogy Pál azt mondja, ezt igazán tudhattuk volna, és tényként emlékezhettünk volna rá! És mindez a Lélek bizonyságtételére is igaz:

„A ki pedig minket ti veletek egybe Krisztusban megerősít és megken minket, az Isten az; a ki el is pecsételt minket, és a léleknek zálogát adta a mi szíveinkbe.” (2Kor 1:21-22)

„A ki pedig az Úrral egyesül, egy lélek Ő vele.” (1Kor 6:17)

Nos, mikor is egyesültél az Úrral? Ha megkeresztelkedtél a Krisztusba, akkor ettől jobban nem egyesülhetsz vele. Akkor Isten Igéje azt mondja, hogy a Léleknek záloga ott van a szívedben!