5--A bizonyságtétel.

„A ki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában. A ki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt; mert nem hitt abban a bizonyságtételben, a mellyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról.” (1Jn 5:10)

Nos, itt már kezd személyessé válni a dolog. Azt mondja, ha hiszel az Isten Fiában, akkor bizonyságtételed van önmagadban. De mi van akkor, ha nincs? Akkor hazuggá teszed Istent! Ez elképesztően hangzik: „Nem elég, hogy nem érzem Isten jóváhagyását, még el is ítél engem ezért?! És mi köze mindennek ahhoz a bizonyságtételhez, amellyel Isten bizonyságot tett az Ő Fiáról? Hiszen itt rólam van szó, és arról, hogy önmagamban nem érzem a bizonyságtételt! Azt nyilván tudom, hogy Jézus harmonikus kapcsolatban állt Istennel, de ennek semmi köze az én ügyemhez. Én túl bűnös vagyok, görbék az útjaim, és mindig elesem. Kizárt, hogy Isten bármiféle bizonyosságot is adjon nekem.”
Nagyon sok ember gondolkodik így a szívében, és sokszor magam is így okoskodtam. De engedtessék itt meg egy pontosítás az Ige első felében: „Aki hisz az Isten Fiában, önmagában bírja a bizonyságtételt.” Vajon miféle bizonyságtételről van itt szó? Lehet bármilyen? Hát persze, hogy nem! Ha így lenne, akkor az előbbi verseket csak értelem és tartalom nélküli szócséplésként lehetne kezelni. De szó sincs ilyesmiről! Napnál is világosabb, hogy az „a bizonyságtétel”, amiről itt János beszél, nem más, mint az a bizonyságtétel, „a mellyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról”, azaz a Lélek, a víz és a vér hármas bizonyságtétele. De hogy lehet ez bennünk?

6--Élet az Isten Fiában.

„És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van. A kié a Fiú, azé az élet: a kiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5:11-12)

Amint már láttuk is, Isten bizonyságot tett az Ő Fiáról, és ebben a bizonyságtételben félreérthetetlenül kifejezte, hogy elfogadja Krisztus isten-emberi életét, és hogy Ő nem csak a sírig méltó az életre, hanem azon túl is. Olyannyira életre való, hogy a sír sem tarthatta fogva Krisztus életét, szükség volt visszatérnie az életbe (lásd: Csel 2:24). Isten tehát egyértelműen tanúsította e bizonyságok által, hogy Krisztus élete örök élet, melyet Ő elfogad, mérték nélkül adja neki a Lelket, és mindenkor méltó, hogy közvetlen jelenlétében lakozzék. Ez az az élet, ami Isten Fiában van.
De az Írás azt mondja, hogy Isten ezt az életet adta nekünk is! Gondoljuk csak meg ezt egy pillanatra! Lehet-e nekünk is ugyanolyan bizonyosságunk, mint Krisztusnak? Lehetséges, hogy Isten elfogadja életünket, mérték nélkül adja nekünk a Lelket, és örökké méltók lehetünk az Ő közvetlen jelenlétében lakozni?! Igen is, meg nem is. Egyrészt szükséges, hogy ez igaz legyen, mert az előzőleg olvasott igevers azt mondja, hogy aki hisz, annak bizonyságtétele van „önmagában”. Másrészt viszont vakmerőség lenne azt állítani, hogy ugyanolyan bizonyosságunk lehet, mint Krisztusnak, hiszen Ő Isten tulajdon Fia volt, mi pedig nem.
Hogy is van ez akkor? Úgy, hogy nekünk nem ugyanolyan bizonyosságra van szükségünk, mint amilyen Krisztusnak volt, hanem pontosan arra a bizonyosságra, ami már az Övé. Nem a rendkívüli tapasztalatokban van tehát a megoldás. Mindaz, amire szükségünk van, már most megvan Benne, az ő tapasztalatában. Nekünk csak el kell fogadnunk azt a bizonyságtételt, „a mellyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról” –, ami viszont már csaknem két évezrede olvasható a Bibliában.
Talán nem erre számítottál? Való igaz, Isten igazán belesuttoghatná a füledbe halk és szelíd hangon, hogy: „Gyermekem vagy, szeretlek téged.” Ezt feltehetőleg elfogadnád, mint bizonyítékot, nem? És mi van, ha azután vétkezel, miután ezt elfogadtad? Akkor megint arra várnál, mikor kapsz újabb bizonyságtételt, hogy el tudd hinni: Isten még mindig gyermekeként tekint rád? Mennyivel lenne ez magasabb értelemben Isten Igéje, mint az az Ige, ami már most fel van jegyezve a Bibliában? Nyilvánvalóan semennyivel. Ugyanúgy maradna hely a kételynek. De Isten nem ilyen ingoványos talajra alapozta a mi elfogadásunkat. Biztos helyre állította lábainkat, elfogadva „minket ama Szerelmesben” (Ef 1:5-6).