Fohászkodás

Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér,

Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:

Léted világít, mint az égő

Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasabb menny s az ether Uránjai,

Melyek körüled rendre keringenek

A láthatatlan férgek a Te

Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét

A semmiségből; a Te szemöldököd

Ronthat s teremthet száz világot,

S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőít a Zenith és Nadír.

A szélvészek bús harca, az égi láng

Villáma, harmatcsepp, virágszál

Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!

Majdan ha lelkem záraiból kikél,

S hozzád közelb járulhat, akkor

Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek

Rendeltetésem pályafutásain,

A jobb s nemesb lelkeknek útján

Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sírom éjjelét!

Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz,

Mert a Te munkád; ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják

(Isten, hit, vigasz, istenismeret, halál)

Berzsenyi Dániel

(Hozsannázó napok, I.kötet, 6. old.)

Hozsánna néked, Alkotó!

A csendes, méla dombokon, -

Túl szivettépő gondokon:

Amerre kacag a madár,

Hol bánatunk is messze jár

A vadvirágos réteken

Istent köszönti énekem.

Míg áldja minden, fönt a szél, -

A bércen hódolatra kél,

A völgy ölén patak csacsog; -

Meghalnak könnyek, sóhajok...

És szívem színig tölti be

A szférák boldog éneke...

Hozsánna néked, Alkotó!...

Te szép, Te szent, Te drága jó...

Míg lelkem híven áld, szeret,

Ó, töltsd be vágyó lényemet

- Amely szívembe átível:

Örök világod fényivel.

Hontvári Szabó Lajos

(Hozsannázó napok, I. kötet. 3. old.)