I. Kék hegyek

Mese-tüzében alkonyi sugárnak Kéklő hegyormok halkan muzsikálnak.

Lelkedbe lopják arcuk hűvösét,  És zsongva hív a kéklő messzeség.

Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat, Hívó, mosolygó messze halk hatalmak.

És lelkedet kitárod csendesen.  És elindulsz a kék ösvényeken.

Nézel, komolyan, hittel mosolyogva A fátylas arcú esti hegyfokokra.

És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy? Ki tudja, meddig zeng a messzeség?

Minő titkoktól terhesül a távol? A hegyek arcán hétszeres a fátyol.

De megállanod soha nem lehet, Mert rád leheltek egyszer a hegyek.

II. Fekete hegyek

Mire odaérsz: kietlenül állnak Elátkozott, nagy, kopasz kőtitánok;

Rettegve megbújt vézna völgy felett: Súlyos, siket, vén fekete hegyek.

Szemed az éjben fölfelé leselget, És összeborzad fázva, félve lelked.

Kékülő ajkad szótlan megremeg, És szól az éjhez megvakult szemed:

Setét hegyek, nehézkes óriások, Mi rettentő sors dermedett reátok?

Micsoda irtó fekete harag Átkát sötétlik a hideg falak?

Holt arcotokra mik rámerevedtek: Mi rontó titkok, mily ölő keservek?

Siket, nagy, fázó csend a felelet. Vijjog a szél a vén ormok felett

III. Rózsaszínű hegyek

Menj, meg ne állj a meredek sötétnél: Fut a borzalom, menekül az éjfél.

Nézd, máglya lángol az orom megett, Nézd, rózsaszínben égnek új hegyek.

Kelő sugarak kacagva dalolnak: Ezüst csengőkkel csilingel a holnap.

Tán álmod arca csillog ott elő. Ó rózsás álom, ó kelő jövő!

Tán új szíveket csókol ottan új nap. Ott minden öklök ölelni simulnak.

Ott fölcsókolnak minden könnyeket, És énekelnek mind az emberek.

Ott van talán, mit veled annyin várnak: Az álmodott, a szentséges Vasárnap.

Szegd a magasba álmodó fejed: Már rózsás tűzben égnek a hegyek.