„Kezdetben teremté, Isten az eget és a földet” (1Móz 1:1).

Csak az hozhat létre valamit, ami annál hatalmasabb. Ebből következően a világegyetemet is csak egy még hatalmasabb Lény alkothatta. E Lény pedig nem más, mint a Bibliában kinyilatkoztatott Isten, akit imádunk és szolgálunk, többek között azért is, mert Ő a Teremtőnk.

Azt is megtudjuk, hogy ez az Isten, aki megteremtette az univerzumot, aki galaxisok milliárdjait helyezte el a kozmoszban, nem más, mint aki eljött a földre emberként közöttünk élni, és ami még ennél is bámulatosabb, magára vette bűneink büntetését.

Időnként hallunk dolgokat, amelyekről azt mondjuk: „túl jó ahhoz, hogy igaz legyen.” Viszont mi lehetne jobb nekünk, a bűnbe süllyedt és fájdalmakkal teli világban élő bűnös embereknek Teremtőnk szereteténél? Annyira szeret bennünket, hogy Krisztus személyében lejött hozzánk és soha el nem szakadó kötelékkel kapcsolta magát mindannyiunkhoz.

Milyen választ adhatunk erre a nagyszerű igazságra? Hogyan éljük tehát az életünket? Elegendő a kegyelem   „És Ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem,  mert az én erőm erőtlenség által jut el céljához" (2Kor 12,9).

Pál jellemző módon nagyon keveset mond az Úrtól kapott látomások és kijelentések természetéről, melyekre ebben a fejezetben utal. Szerinte nem lenne hasznos ezekkel dicsekedni, és csupán erős kényszerítésre tesz említést „tizennégy évvel ezelőtt" történt élményeiről. Tizennégy év! Ezzel szemben mi, ha valamit kaptunk Istentől, nyomban mindenkivel közöljük, hogy tele lesz vele a város! Ha valaki csak két esztendeig tudna hallgatni, az már valóságos hőstettnek számítana. Pál viszont még ilyen hosszú idő után sem közöl részleteket, csak röviden annyit, hogy látomásai voltak Krisztusról. Beszél azonban „testébe adatott tövisről", és Isten kegyelmes válaszáról, melyet imádságára kapott. Nem a látomások, hanem ez a felelet volt az, ami sok embert megerősített.