Igazságos cselekedetek Jelenések 19,6–10

Mindig nagy öröm bepillantani a menny dicsőségébe, mert amikor ezt

tesszük, hamar helyükre kerülnek a dolgok. Kétséget kizáróan megláthatjuk,

hogy ki uralkodik. Aztán ahhoz sem férhet kétség, hogy beteljesedik a gyülekezet

vágya, elérkezik a Bárány menyegzője. Milyen szívet melengető, a

mindennapok harcaihoz erőt adó mennyei kép tárul elénk! Jó megfigyelnünk

azt is, hogy milyen „anyagból” van a menyasszony fehér gyolcsa: a szentek

igazságos, azaz megigazult állapotából eredő cselekedeteiből! Mi, protestánsok,

néha bajban vagyunk, hogy mit is kezdjünk a cselekedetekkel. Helyesen

valljuk, mert bibliai igazság, hogy azok nem üdvösségszerzők, de azt a nézőpontot,

amely itt elénk tárul, kevésbé szoktuk hangsúlyozni. Pedig az ige más helyen is félreérthetetlen: „...mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedetei követik őket” (Jel 14,13). A hitből fakadó cselekedet elválaszthatatlan a hittől. „Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2,10)

Első az új teremtés, de ebből fakad a jó cselekedet.

Mérlegre téve mai napodat, el tudod-e mondani, hogy az Isten által előre

elkészített jó cselekedeteket megtetted?

-----------------------------------------------

Van igazi vigasztalónk 2Korinthus 1,1–7

A hívő ember élete nemcsak kellemes, rózsás, gond- és problémamentes

élet, hanem szembe kell nézni kísértésekkel, bukásokkal, nehézségekkel és

elkeseredéssel is. De hála Istennek, mindebből van kiút. Szép lenne, ha mindig

fölfele ívelnénk a lelkiekben, és soha nem zuhannánk vissza. De a keresztyén

élet nem ilyen, vannak emelkedők, csúcsok, de van, amikor lenn, a

völgyekben is vezet az életút. Ezt Dávid király is megtapasztalta: „Ha a halál

árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ

és botod megvigasztal engem” (Zsolt 23,4). Isten vigasztalását viszont ott lenn a

völgyben lehet megtapasztalni, szeretetét és gondviselését akkor látjuk meg

jobban, amikor visszatekintünk a mélységben is átélt életszakaszra. Jó tudni,

hogy akkor sem vagyunk magunkra hagyva, ha olyan időszakot élünk, amikor

völgyben járunk, amikor úgy érezzük: padlóra kerültünk. Van vigasztalás

számunkra, és a keresztyén ember a vigasztalást Istentől kapja, akit Pál

úgy mutat be itt, mint aki az „irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene” (3. v.).

Az irgalmas Isten képes vigasztalni, megérteni bennünket. A világ alkoholban,

kábítószerben, paráznaságban keresi a vigasztalást, és ott nem talál, csak

nagyobb csalódást és csődöt. Imádkozzunk ma értük is, hogy találják meg az

igazi vigasztalás forrását.

Isten akkor adja nekünk vigasztalását, amikor arra szükségünk van. Soha

nem hagy bennünket magunkra, hanem ott van velünk „minden nyomorúságunkban”

(4. v.). Pál apostol a nyomorúságban nyert vigasztalásról nem

elméleti szinten beszél. Számára és a keresztyének számára ez valóságos tapasztalat.

Ezt láthatjuk, amikor egy másik levelében is erről ír: „Ha tehát van

vigasztalás Krisztusban...” (Fil 2,1). Tehát van! Már megtapasztalt, átélt élményekről

van szó, ami a miénk is lehet, valahányszor életutunk völgyeken vezet

át. Adjunk ma is hálát ezért Istennek!

Amikor Krisztusban vigasztalást tapasztaltunk, annak nemcsak az a célja,

hogy az adott helyzetünkben megkönnyebbüljünk, hanem az is, hogy hasonló

helyzetben majd mi is vigasztalást nyújthassunk másoknak. Nehéz

helyzetben sokat jelenthet egy bátorító, buzdító szó, és ha tapasztaltuk ezt, ne

felejtsük el mi is tenni! „Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat,

ahogyan teszitek is.” (1Thessz 5,11) Legyél Krisztus eszköze, akit fel tud használni,

hogy mások szívébe is eljuthasson az ő vigasztalása!

---------------------------------------------------------------------

Imaáhítat: Kérjük Istentől, hogy vizsgálja meg életünket, hogy jó irányba haladunk-

e hitünkben! – Zsolt 139,23–24

-------------------------------------------------------------------

Az evangéliumhirdetés készségének saruja Efézus 6,15; 2Timóteus 4,1–5

Pál apostol az evangélium hirdetését nem úgy tárja fel, mint valami lehetőséget,

amit néha, alkalmanként megtehetünk, hanem mint fontos feladatot.

Most mi vagyunk kötelesek hirdetni, ahogy a maga idején ő tette, majd pedig

Timóteus, és mások, ameddig az egészen hozzánk eljutott. E megbízás, amit

Pál apostol továbbad, égetően fontos, és Timóteus a maga idején megértette

ennek komolyságát. Az apostol utolsó szavait intézi Timóteushoz, hűséges

tanítványához és munkatársához. Pál számára közeledett mártírhalálának

ideje, és azt akarta, hogy utódai felfogják az evangéliumhirdetés fontosságát.

A megbízást úgy hagyta ránk, hogy nem emberek előtt, hanem Isten és Jézus

Krisztus előtt fogunk számot adni, aki majd eljön, hogy ítéletet tegyen. Ezt

nemcsak Pál látta így, hanem a többi apostol is: „Péter és János azonban így válaszolt

nekik: Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint

Istenre: ítéljétek meg magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk

és hallottunk.” (ApCsel 4,19–20) Érzed-e az evangélium hirdetésének felelősségét?

Ha a bűn sötétségéből megtaláltad a kivezető utat, ne tartsd meg

csak magadnak a jó hírt, hanem mondd el másnak is!

Isten előtt mindnyájan felelősek vagyunk, és a jó hír továbbadása nem

csak egyesek feladata, hanem mindnyájunké. Így terjedt el a keresztyénség,

és jutott el egészen hozzád is, mert akik hallották és befogadták, szent komolysággal

vették a megbízást is, hogy továbbadják. Ne az emberek határozzák

meg, ne is a körülmények, hogy most megfelelő-e az idő, vagy sem, hanem

amint Pál utasít: „állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő” (2. v.).

Minden időben foglalkoztasson bennünket az evangélium továbbadása, mert

a megfelelő idő az, amikor azt látom, hogy a mellettem levő nem nyert még

békességet Istentől.

Pál apostol azért is sürget bennünket a szólásra, mert lesz idő, amikor az

egészséges tanítás már nem kell. Eljön az idő, amikor az ige hallatára „viszketni”

fog az emberek füle, majd pedig elfordulnak, és a viszkető fülek teljesen

süketté válnak az evangélium hallására. Ezt már Pál apostol is tapasztalta,

mert amikor Athénban hirdette Jézus Krisztust és a feltámadást, ezt a

választ kapta: „Majd meghallgatunk erről máskor is” (ApCsel 17,32).

Éljünk e szent feladat tudatával, és teljesítsük a ránk bízott feladatot,

hogy Isten neve megdicsőüljön, és az üdvözülők száma növekedjen.