"Ott messze túl a Jordánon

Mi ketten , találkozunk

Ott messze túl a Jordánon

Mi biztosan találkozunk

Igen!

Ha te érsz oda előbb, mint én

Nézz lefelé, ott jövök én

Ha te érsz oda előbb, mint én

Mi biztosan találkozunk

Igen!"

–-----------------------------------------

(1) „…ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét…” (1Korinthus 2,1-5)

Éjszaka megébredtem. Az egyik televíziós csatornán református istentiszteletet közvetítést ismételtek éppen. A szószék magasan a gyülekezet fölött ékesedik, rajta az „árva pap” beszél, miközben a gyülekezeti tagok, amíg bírják, ágaskodó tekintettel, és „megtekert” nyakkal néznek fel a lelkészre. Lehetetlen ilyen térben nem „fölénnyel” prédikálni, és nem „ékesszólóan” beszélni. Személyes hangvétel, gondolati párbeszéd nem teremthető meg ilyen helyzetben, a távolság ridegséget sugároz, miközben valaki fent áll, a többiek felett. Az egész kommunikációs helyzet paradox, nem evangéliumi, annak ellenére, hogy az építészet szempontjából értékes templomterek teológiai üzenetet is hordoznak, de igehirdetésre, közösség építésére megváltozott világunkba alig alkalmasak. Pedig megnyerő szavak (4), és az emberi bölcsesség fölénye helyett a Lélek bizonyító erejére (4) van szükségünk, hogy együtt tekinthessünk fel a megfeszített Krisztusra (2), aki feltámadott a halálból.
4Mózes 33 -----

-----------------------------------------------------------------------------

A bizonyságtevő Dávid Zsoltárok 9

Olvasva ezt a zsoltárt és sok másikat is, valahogy az az érzésünk támad,

hogy Dávid a helyén kezelte az őt körülvevő eseményeket. Sok probléma vette

körül, ha kellett, ellenséggel hadakozott, ő is fogta a kardot, megvédte magát,

visszavágott – de ez a zsoltár arról tanúskodik, hogy végső soron Isten

igazságosságában bízott, tőle várta a megoldást a problémákra.

Hívő emberként sokszor jelent gondot, hogyan viszonyuljunk a bennünket

érő bántásokhoz, hogyan reagáljunk az ellenünk irányuló támadásokra.

A mindennapokban mi is küzdelemre kényszerülünk, és ez akarva-akaratlanul

is mások ellenében történik. Ha nem tesszük, akkor mellőznek bennünket

a munkahelyen, a baráti kapcsolatokban – talán még a gyülekezetben is.

Mit tegyünk? Hagyjuk magunkat lenézni, háttérbe szorítani, élhetetlennek

tűnni, hogy legyen a másik a figyelem előterében? Vagy szabad (sőt kell?) a

szelídség mellett okosaknak is lennünk: ha kell, kinyitnunk a szánkat, kiállni

saját érdekeink védelmében?

Lehet, hogy sok hasonló kérdéssel találkoztunk az elmúlt napokban vagy

akár ma is. Adjon Isten bölcsességet ezek kezelésében! De egyet tanuljunk

meg Dávidtól: bármit is teszünk, tegyük úgy, mint akik bizonyosak vagyunk

Isten bennünket védő hatalmában és igazságosságában!