3-A reneszánsz hajnalán, a nyugati ikonográfiában, különböző hatások nyomán, archaikus elemek tünedeznek elő Karácsony ábrázolásában. A kolduló rendek, különösen a ferencesek prédikációi, fokozták az érzelmek szerepét, és a bensőségesség került előtérbe. A 14. századtól kezdve, az addig párhuzamosan futó, keleti és nyugati ábrázolások elkülönültek egymástól. Nyugaton a barlang képe háttérbe szorult, átadva helyét először a „sátortető” alatti ábrázolásnak, majd pedig az antik romok, illetve a szabad ég alatti oszlop képének. Mindez pedig összekapcsolódott egy megváltozott perspektívával, amit röviden úgy lehet összefoglalni: Mária térdel, esetleg egy oszlophoz támaszkodik, a gyermek Jézus a puszta földön fekszik, illetve némi szalmán vagy egy kis leplen, Szent József a Gyermek mellett, vagy hátrébb térdel, áll, kezében gyertyával, bár a képen nappali világosság ragyog. Az esemény a szabad ég alatt, antik romok előterében, vagy közöttük játszódik. Ez az ábrázolási mód, egyháztörténetileg, egyrészről, a Szent Bonaventúrának tulajdonított vízió nyomán alakult ki, amelyben a „Meditationes Vitae Christi” szerzője azt írja: „Amikor a szülés perce elközelgett, fölemelkedett a Szűz, és egy oszlophoz támaszkodott.” A látnok szerint Mária azért térdel, mert nem szenvedett úgy, mint a földi asszonyok, fájdalom nélkül hozta világra Gyermekét, majd utána imádta Őt. Ezt a típust erősítette meg egy szintén 14. századi misztikus, Svéd Szent Brigitta látomása: „Hirtelen, egyetlen pillanat alatt hozta világra Fiát, akiből elmondhatatlan fényesség áradt, ami a Naphoz sem hasonlítható, nemhogy a gyertyához, amivel József világított. Az isteni fény teljességgel elnyomta a gyertyavilágot… Azonnal láttam a dicső Gyermeket, aki ruhátlanul és fénylően ott feküdt a földön. Teste teljesen makulátlan volt. Hallottam az angyalok bájos énekét is. Amikor a Szűz érezte, hogy már megszületett a Gyermek, lehajtotta fejét, imára kulcsolta a kezét, és nagy áhítattal imádta Fiát.”