4-Ami különösen érdekes, ebben az ábrázolási módban, hogy gyakorlatilag minden elemében eltér az evangéliumok leírásától, és minden konkrét hatás ellenére, egészen ősi nézetek felszínre kerülését jelenti, aminek amúgy is kedvezett a renesance. A földre fektetés, illetve földre születés képe gyakorlatilag interetnikus sajátosságnak tekinthető minden földművelő kultúrában. A gyermek elsősorban a Földanyáé, az Anyafölddé, s ezért helyezik a megszületettet, illetve a haldoklót a „szülőföldre”. A vallástörténet ezt nevezi „huni positio”-nak, amit szinte mindenütt megtalálunk a világon. Számos szobor a születésistennőket (Eileithüia, Damia, Auxeia) térdelve mutatja be, pontosan egy olyan nő helyzetében, aki a földre szül. Az egyiptomi szövegekben a - földre tenni - annyit tenni, mint szülni. Könnyű megérteni e szokás vallási értelmét: a születés és a szülés, annak az aktusnak a mikrokozmikus változatai, amelyet a föld példamutatóan hajt végre.

Még elterjedtebb az újszülöttek földre fektetése, ami egyes európai országokban még ma is megtalálható szokás, amikor is a gyermeket először megfürdetik, azután bepólyázzák, és a földre fektetik. A szülés a föld termékenységének emberi változata, a nő termékenységének kozmikus mintája. Ez azt jelenti, hogy a Földanya mindent világráhozó termékenységgel bír.

Mindezek alapján mondhatjuk, hogy a reneszánsz elején kialakuló új képtípus visszatalált az ősi archaikus szimbólumokhoz, amelyek az emberi gondolkodás legmélyebb rendszerét jelenítik meg.

 Ebből a szempontból különösen érdekes az oszlop szerepeltetése. Ennek a szimbólumnak keresztény jelentősége van. Az oszlop az Egyházat jelenti, amellyel a kereszténység épít. Az oszlop Jézus megostorozásánál is szerepet játszik. Születésénél a Gyermeket az oszlop mellett dicsőítik, halála előtt az oszlophoz kötözve ostorozzák. Ez az - az oszlop, amit az angyalok szoktak a kezükben tartani. A romok jelentik az összedőlt antik világot, amin egy új világ épül, de jelentik Dávid király romba dőlt palotáját is, a királyi házat, amit Dávidfia, a Messiás fog helyreállítani. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa. Ha arra gondolunk, hogy a földre fektetés szimbolikája milyen mélyre nyúlik vissza, akkor az oszlop keresztény értelmezése mögött fölfedezhetjük az archaikusat, a jóval ősibbet. Ez az „axis mundi”, a világtengely. A föld körülötte válik lakhatóvá, s változik „világgá”. Az axis mundi jelöli ki mindig a világ közepét, mert az archaikus gondolkodású ember ott akar élni, ahol az ég a földdel kapcsolódik. Ez pedig csak a világ közepén valósulhat meg.

Az archaikus mítoszok szerint „az ember teremtésében a világ teremtése ismétlődik meg, ezért az első embert a „föld köldökében”, a világ középpontjában, a Paradicsomban, ami a „föld köldökén volt”, vagy Jeruzsálemben, kellett megteremteni. Ezt a középpontot pedig a különböző „axis mundi” reprezentánsok jelölik ki (létra, fa, hegy, oszlop stb.). Így azok az ábrázolások, ahol Jézus a földön fekszik, Édesanyja oszlopnak támaszkodik, vagy amellett térdel, kereszténységen kívüli, illetve azt megelőző szimbolikával rendelkeznek. Tehát Jézus születése a világ közepén történik.

Karácsony ikonográfiája szerteágazó szimbólum-bokor, ami különböző eredetű és jelentésű elemeket foglal magába. Mindez nem kisebbíti hitünket, az „abszolút Üdvözítőben”, Jézus Krisztusban, hiszen nekünk, keresztényeknek, Isten Megtestesülése teszi lehetővé, és biztosítja a szimbólumok érvényességét. Jézus Krisztusban teljesedik be a kultúra, a psziché, illetve az emberi természet minden igaz próbálkozása és törekvése, hiszen Ő az Igazság. Ezért nem kell megijedni, ha keresztény művészeten keresztül utat talál magának valami, ami tételesen nem keresztény.

Az Atyák tanítása szerint, az Isten a teremtéssel szétszórta az ige magvait a világban (logos spermatikois), ami mindenfelé kicsírázott, s különböző mértékben ugyan, de termést is hozott. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy Isten igaz Igéje maga jött el közénk, beteljesítve mindent, amire akár tudatosan, akár tudattalanul vágyunk. „Minden őáltala és őérte teremtetett.”  Karácsony ünnepe sokáig a templomi liturgia keretében élt, majd a 16. században a reformációval kezdett beköltözni a házakba és az ünnepeket és szertartásokat otthon is ünnepelték. Kialakult sok karácsonyi szokás, például a karácsonyfa-állítás. A 18. században már egész Németországban szokás volt karácsonyfát állítani. Innen jutott el a 19. században Ausztriába, majd egész Európába, a kivándorlókkal az Újvilágba, és így kezdett megtelepedni a keresztény világban.

A magyar karácsony szó a szláv korcun (átlépő) szóból származik; s e szó arra utal, hogy amikor a Nap a téli napfordulót átlépi, újból hosszabbodni kezdenek a nappalok. Magyarországon a 13. században már a mai, keresztény értelmében használták.