2-A fény szimbolikája jelentős szerepet játszott Karácsony végleges dátumának kialakulásában. A 325-ös Niceai zsinat elítélte azokat a tanokat, amelyek szerint Jézus születésekor nem maga az Isten lett emberré. A zsinaton fontos szerepe és helye volt a római egyháznak, ahol Karácsonyt december 25-én kezdték ünnepelni, s ahonnan az új dátum elterjedt. December 25-e mellett szólt az a szempont, hogy így külön hangsúlyt kapott Krisztus test szerinti születése. Másrészt, ezen a napon egy fontos pogány ünnep volt; a Keletről beszüremkedett, és gyorsan nagy tért nyert Mithras, a legyőzhetetlen Nap ünnepe. Ezt az ünnepet „Mithras Sol Invictus”-nak nevezték, és annyira beleívódott a kultúrába az erős szimbolikája miatt, hogy még Nagy Szent Leó pápa is meg kellett hogy feddje azokat, akik ezen a napon a „Nap születését” ünnepelték Krisztus születése helyett.

 Simeon úgy köszöntötte Jézust a Templomban, mint aki „világosságul jött a pogányok megvilágosítására.” A keresztények számára Ő az igazi Nap, aki teremtette azt.

 Az új időpont kialakulásában szerepet játszott Nagy Konstantin birodalomépítő politikája, aki a kereszténységet azért támogatta, mert ennek szervezettsége, egyetemessége és átláthatósága alkalmassá tette a birodalom összetartására, míg a számtalan kusza pogány kultusz nem tudta biztosítani mindezt. Sokkal inkább jól fölfogott érdeke volt ez, mint meggyőződése és hite. Ezért igyekezett a Nap-kultuszt és a Krisztus-kultuszt egyesíteni.

 Azzal, hogy Karácsony december 25-re került, egy ősi archaikus hagyomány került ismét a fölszínre. A december 25-e és Vízkereszt közötti 12 napot az elkövetkező 12 hónap előképének tekintették, ami viszont összefüggött a teremtés újévi megismétlésének gondolatával. Ez, bár pogány hiedelem, mégis utat talált magának a kereszténységen keresztül is,

 Hiszen az a fölfogás, hogy a kozmosz veszélyeztetett ingatag valóság, amit a káosz állandó elnyeléssel fenyeget, s ezért megerősítendő, összefügg azzal a gondolattal, hogy meg kell ismételni az istenek példaadó cselekedetét, amit „ab illo tempore” tettek a világ teremtésekor, annyira hozzátartozik az emberiséghez, hogy a jungi értelemben vett kollektív tudattalan részének kell tekinteni. A fény és sötétség szimbolikája mellett ez a másik, olyan archaikus elem, amit Jézus születésének ünnepe magába fogadott.

 Az archaikus szimbólumoknak másik nagy bokra Karácsony ikonografikáját alakította ki. Úgy lehet tekinteni ezeket, mint a borostyánt, ami fölkúszik a fára. Szép, de vigyázni kell vele, mert előbb-utóbb megölheti a fát. Ezek a szimbólumok is könnyen önállósulhatnak, s akkor hitünk szent titkaiból puszta emberi szimbólumok lesznek. Ez a veszély a New Age, illetve a post modern következtében, sajnos, egyre közelibb. Mégis érdemes foglalkozni velük, mert megmutatják, hogy a Kinyilatkoztatás hogyan használ föl mindent, ami emberi, s a kultúra, a psziché minden szimbóluma hogyan teljesedik be Krisztusban.

 A Szentírás világosan leírja, hogy Jézus születése hogyan történt. Ikonográfiai szempontból Lukács evangéliumának a szövege a döntő. Ennek nyomán bontakozott ki Karácsony képi ábrázolása.

Először, inkább a pogány világ hódolatát, a háromkirályok imádását ábrázolták. Főleg a szarkofág domborműveken maradt fönt ez az ábrázolási típus, amelyik Jézus születését volt hivatva megjeleníteni. A későbbiek során önálló elemként is megjelent maga a születés: A szorosan bepólyált gyermek Jézus a jászolban, egy ökör, és egy szamár, valamint egy illetve több pásztor.

 Eleinte, az ökör és szamár képe fontosabb motívuma volt az ábrázolásoknak, mint maga az Istenszülő, hiszen az Izaiás prófétánál olvasható sorok: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát, Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg” (Iz1,3) beteljesedésének tekintették Jézus születését.

 Később, az Efézusi zsinaton, krisztológiai szempontok alapján, Theotokosznak (Istenszülő) nyilvánították Máriát, azaz kimondták, hogy ő Istenszülő, nem pedig antropotokosz (emberszülő), aki csak embert hozott a világra. Ettől kezdve Jézus kilétének, születése mibenlétének fontos „jele” Szűz Mária alakja, s így a karácsonyi ikonok szereplőjévé is vált.

A 6. századtól kezdődően Szent József is megjelenik a képeken, de ő is mindig, mint tanúja, meghatározója Karácsony nagy misztériumának. Az események színtere istálló, oldalt nyitott cseréptető, ami elsősorban a nyugati ábrázolásokban terjedt el. A keleti egyházakban ugyanez barlanghoz kötődik, amit a különböző apokrifek (Biblián kívüli írások, a szó azt jelenti: rejtett, titkos) határoztak meg. A bizánci képtípusokban Máriát, az antik születés-ábrázolásoknak megfelelően, matracszerű fekhelyen pihenve mutatják, a szüléstől kimerülten. A barlang fölött, keleten, mindig ott a csillag, ami valójában a Mágusok imádásához tartozik, de szintén az apokrifek alapján a Születés-ábrázolásokon is jelen van. Ezt, a12. századtól kezdődően a nyugati egyház is átveszi.

 Szintén az apokrifekből került át először a keleti ábrázolásokba, majd a nyugatiakba is, Zelominak és Salomenak, a két bábának az alakja. Az ő szerepeltetésük ugyancsak teológiai jelentőségű, amit az is alátámaszt, hogy bár Nyugaton ódzkodtak az apokrifektől, ez az elem mégis átkerült ide is, hiszen Salomeról följegyezték, hogy kételkedett a szűzi születésben, ezért büntetésből elszáradt a keze, de aztán Jézus meggyógyította. A bizánci ábrázolások jellemzője még a jászol és az oltár összekapcsolása, hiszen úgy is ábrázolták Jézus „bölcsőjét”, mint amihez magas fölépítmény tartozik, egy vagy több nyílással, ami a szentföldi zarándokok, beszámolójára alapozódik. Ez a sajátosság a konkrét történelmi dimenzió mellett - hiszen viszonylag korai időponttól kezdve Betlehemben megtalálható az ilyen építmény -, az Eucharisztiára utal. Betlehem annyit jelent, mint „kenyér háza”, a jászol formája az oltárhoz hasonlít, s így Krisztusra, mint az Élet Kenyerére utal.

 Van még egy érdekes visszatérő motívum, ami Keleten és Nyugaton egyaránt elterjedt. Ez Szent Józseffel kapcsolatos. Általában mezítláb, ülve ábrázolják, mint aki tépelődik, s egy pásztor- féle alak, a kísértő áll előtte, kezében bottal. Ilyenkor Ő a megkísértett, mondván: „kivirágozhat-e a bot, szülhet-e szűz”. A kísértésre József részéről az aszkézis a válasz, mint Mózesnél, aki levetett sarujával vallja meg, hogy szent ez a hely, mert maga Isten van jelen. Más ábrázolásokon harisnyája van a kezében, ami értelmezhető akár a föntiek szerint is, de úgy is, mint aki betakarni akarja a Gyermeket.