-----------------------------------------------------

Ismételt figyelmeztetés és ennek okai Efézus 6,13; 2Péter 1,3–15

A figyelmeztetés mindig jókor jön. Ma is szükséges meghallani és megfogadni

az apostoli tanácsot: „vegyétek fel az Isten fegyverzetét”. Az élet sokszor

elvárja tőlünk, hogy egy-egy közegben a megfelelő öltözetben jelenjünk meg.

Egy vegyi anyagokat előállító üzemben nem sétálhatunk akárhogyan, hétköznapi

ruhában. Speciális öltözet, védőruha, védőmaszk, csak hogy egy néhányat

említsünk, amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy biztonságban

közlekedhessünk és dolgozhassunk. Ezek nélkül veszélyben van az életünk.

Hát még mennyire igaz ez a hitéletünkre nézve! Ha nem vagyunk kellőképpen

felvértezve hittel, ismerettel és más lelki fegyverekkel, akkor a világ mérgező

molekulái felszívódnak testünkben, és hamarosan beáll a lelki halál. Tulajdonképpen

a gonosz kívánságoknak teret engedő hívőben pillanatokon

belül lebénul az ideg- vagy az izomrendszer, és így az addig buzgó és lelkiismeretében

érzékeny keresztyén elveszíti józan ítélőképességét, rugalmasságát.

Tétlen, terméketlen, vak, rövidlátó és feledékeny mindaz, aki a figyelmeztetést

nem veszi komolyan. Ezek ellentéte is igaz: tevékeny, termékeny,

éber, széles látókörű és visszaemlékező az az ember, aki igyekszik elhívatását

és kiválasztását megerősíteni.

Kiválasztásunknak azt a célt kell szolgálnia, hogy szentek és feddhetetlenek

legyünk (Ef 1,4) az Istennel való közösségben, és magasztaljuk az ő dicsőséges

kegyelmét (Ef 1,6.12). Az apostol feladatának tekinti, hogy ébresztgesse,

sürgesse és emlékeztesse a testvéreket. Mi komolyan vesszük-e az

apostoli figyelmeztetést? Ne várjuk, hogy mindig csak minket biztassanak és

figyelmeztessenek, hanem álljunk a helyünkre, hogy az őrállói szolgálatban

mi is kivehessük a részünket! Csak akkor vagyunk képesek másoknak segíteni,

ha mi már megtanultuk a leckét. Ha kellőképpen fel vagyunk vértezve,

akkor az ellenség tüzes nyilai nem ártanak nekünk, miközben mások sebeit

kötözzük.

Úr Jézus, segíts, hogy felölthessük magunkra a teljes lelki fegyverzetet, és

készek legyünk segíteni, hogy mindannyian megállhassunk, és majd tőled

koronát kapjunk! Ámen.

----------------------------------------

Mit építsünk? 1Krónikák 17,1–15

Tizenéves voltam, amikor gyülekezetünk imaházépítésbe kezdett Zilahon.

A régit a kommunista hatalom elbontatta, mivel úgy találta, hogy nem

illik a városképbe. A régi ellenség, az ősi kígyó akkor is támadta az Úr népét,

mint ahogy napjainkban is. Soha nem felejtem el azt a lelkesedést és munkakedvet,

amely akkor a gyülekezet tagjait jellemezte! Mindenki csinált valamit,

és mindenki igyekezett aktív lenni, hogy az új imaház, amely nagyobb is

lett jóval a réginél, felépülhessen. Akkor az egy közös cél mindenkit összefogott,

és a legelső és legfontosabb volt mindannyiunk életében. Ma is épülnek

imaházak, ám nem biztos, hogy hasonló lelkesedéssel és önzetlen munkával.

Sokszor saját lakásunk felépítése elsőbbséget élvez az Úr háza építésével

szemben. Jól van ez így? Dávid is hamarabb felépítette saját palotáját, mint

ahogy nekifogott volna az Úr hajlékának. Isten ezt elnézte neki, de vajon ha

mi így teszünk, marad-e energiánk felépíteni az Úr házát? Tegyünk most félre

minden egyéni érdeket, és építsük fel az Úr házát, ha még nem épült fel

abban a helységben, ahol élünk! Nem azt kell kérdezni, hogy mit építsünk,

hiszen Isten akarata az, hogy úgy a lelki, mint a földi templom felépüljön az

ő dicsőségére.