A BIRODALMAM

Lélek, én lelkem, hogyha ismernélek!

Ha bejárhatnám a határidat!

- Neki indulok s olyan szövevényes...

a folyamain nincsenek hidak. -

Ha ismernélek, s tudnám, mihez kezdjek!

Mélységeidből titkok integetnek.

Lélek, én lelkem, mért vagy nyughatatlan?

Megfélemlítőn zúgsz, morajlasz folyvást.

S én idegenül önbirodalmamban,

remegve tartom kezemben a kormányt.

Koldus királyod, mit tegyek veled?

Merre keressek segítő kezet?

Lélek, én lelkem, hol van az a Mester,

Ki téged ismer, minden titkodat?

Aki zúgó folyamaidon által

hidat fénylő szivárványból vonat...

Ó, jöjjön, akár zúgó harsonával,

akár simogatóan, csendesen:

én koronámat lábához teszem

Add össze!

Félve megyek az iskola felé,

Félve a Mester hű szeme elé.

Szabódva nyújtom át a füzetet,

A sok kusza, egymás alá vetett

Tétova számot: „Valaki beteg…

Szenved, gyötrődik, akit szeretek…

Ellenség tör reám. S magam vagyok,

Önmagamnak ellensége – legnagyobb.”

A Mester nézi… hosszan, komolyan.

„Bizony, a feladatban hiba van!

Sorakozik a sok sötét adat,

S nem adtad hozzá a hatalmamat!”

Pirulva nézem. Ó, mennyire más,

Ahogy Ő vezet, az összeadás.

Olyan megnyugtató a vége is,

Oly bíztató az eredménye is!

Hozzáadva hatalmát, erejét,

Szeretetét, mely melengetve véd,

Mindenhez, ami nyomja a szívem.

Az eredmény: „Hiszek, Uram! Igen!”

  

A FELELET
Milliók imádsága hat fel hozzád.
Imádnak - gépeket,
gőzsistergést, a szikra villanását,
lendülő kereket és zörgő láncot,
gigászi betonfalakat.
Festett vásznat, kegyes kőtornyokat,
akkordot, ritmust, aranymetszetet -
ezer gramm agyvelőt imádnak.
Az izmok dacos szövetét,
csillagokat és véredényeket;
kerengő vérük, vagy a sírok halmát,
villogó kardot és aranyhegyet.
A véletlent. Tervek ravasz szövését,
tovasuhant szót, őrületet, törvényt,
maguk alkotta rendszert - és a semmit.
Mind felvetődik alacsony egükre,
s hangzik körül a földön az imádság:
ravasz susogás, sikoltozó átok,
felhördülő vágy, tompa megadás,
pogány követelés -
harsog, nyöszörög … elhal – sötét éjben.

S nem hallja senki, rajtad kívül,
akit senki nem ismer.
S Te, Isten, Te látod a földgolyót,
mint vergődő szívet.
Vak káromlások karában ott hallod
a könyörgést is. A segélykiáltást,
az elveszettek feléd sikoltását.
A kínzó kérdést:
„Hol az igazság, az élet, az út?”

És Te felelsz.
Irgalmas és felérhetetlen,
akit nem látnak, nem ismernek.
Feleletül ajándékul adod
önmagadat. – Az éjben valahol
szegény jászolban, szűk istálló mélyén
fekszik egy gyermek.