Veszély és védelem az igehirdetőkön Jeremiás 26,1–19

Szeretjük-e az egyenes, közvetlen és választási lehetőség nélküli kijelentéseket? Legtöbben bizonyára nem. Ez rendjén is van, mikor barátainkkal beszélgetünk, vagy üzleti partnerünkkel tárgyalunk.              De azokban az esetekben, ahol mi vagyunk a beosztottak, legtöbbször el kell fogadnunk, hogy egyetlen lehetőséget adtak. Magyarul, megmondják, mit kell tenni. Esetleg a hogyanban van valamennyi mozgásterünk.

Istennel szemben még inkább ez a helyzetünk. Az Úr nem kér tőlünk tanácsot, nem áll le velünk egyezkedni, nem kíváncsi a véleményünkre.           Az igehirdetés munkáját és szolgálatát ez teszi különösen veszélyessé olykor. Veszélyes, mert az Úr-ellentmondást nem tűrő állításait adja közre. Ez nem mindenkiben fog szimpátiát kiváltani. Némelyek megsértődnek, némelyek mások helyett fognak haragudni. Emberi szóval ezt nem lehet kiengesztelni. És mégis mondani kell! S ha ad is ilyenkor Isten védelmet igehirdetőinek, alapvetően az igéjének adja.

„Az ige kőszálként megáll, / Megszégyenül, ki bántja. / Velünk az Úr táborba száll, / Szentlelkét ránk bocsátja. / Kincset, életet, / Hitvest, gyermeket / Mind elvehetik, / Mit ér ez őnekik! / Mienk a menny örökre!” (Luther Márton)

-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-

Bátorító szózat a Lélek által 2Krónikák 15,1–7

Egy sikeres háborúból hazatérő királyt és népét miért kell bátorítani, mint

 a hogy Azarjáhú próféta tette Ászával és a néppel? Könnyen úgy hihetjük, hogy a bátorítás csak nehézségek között időszerű, bátorítani csak elcsüggedteket kell. Pedig nem így van. Az ember alapvetően olyan lény, aki szeret a legkisebb ellenállás irányába menetelni: megköti a maga kis kompromisszumait, gyakorolja a rendszeres lemondásait. Miért? Mert fél az élettől, mert gyáva élni. Természetesen mindezt józan megfontolásnak fogja hívni. A legtöbb embernek sejtelme sincs arról, hogy milyen lenne az élete, ha az szabadon kiteljesedhetne. Ehelyett zötyög megszokott kis beletörődései, megalkuvásai közt. A Lélek bátorító szózatára mindünknek nagy szüksége van. Csak áldani lehet azokat, akik bátorságot öntenek belénk a Lélek ösztönzésére. De van különbség emberi és isteni bátorítás között. Az emberi még hazudni is képes, csak hogy „lelket öntsön” a másikba. Nem csupán vakmerőség Istennel szemben, de tisztességtelenség is az emberrel szemben sikert, gyógyulást, a körülmények javulását alaptalanul ígérgetni kétségbeesett társunknak „bátorítás” gyanánt.                Az isteni bátorítás azt – és csakis azt – mondja, aminek jövőjéről meggyőződött. A Lélek általi bátorítás tehát bizonyságtétel, hitvallás.            Ezért csak a próféták mondhatják, akik a hit szemével látnak.

-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,

Egy gyáva igehirdető sorsa Jeremiás 26,20–24

Mielőtt mindenki arra a következtetésre jutna, hogy minden gyáva igehirdető sorsa az erőszakos halál, nem lehet elhallgatni, hogy olykor a gyáva igehirdetők élnek a legjobban. Jeremiás kollégái között is éltek olyanok, akik megtanulták, hogyan kell az emberi füleknek úgy igét hirdetni, hogy abból jól éljenek. Sikerült is nekik. Ma is lehetnek ilyen igehirdetői, ilyen szolgái Krisztusnak. Az igaz próféta viszont mindig arra törekedett, hogy igazat mondjon, hogy szavai megfeleljenek az Úr beszédének, akár az emberek elismerését kapja érte, akár gyűlöletét.             Az igehirdető sorsa össze van nőve az igével. Nem a földi körülményei, hanem az örök sorsa. Ezért nem kívánatos, hogy az igehirdető bármiért is elferdítse az ige egyenes tanítását, még akkor sem, ha az a hallgatókra nagyobb hatást gyakorolna, vagy szimpatikusabb lenne is.

Miért? Mert amit az ember hosszan gyakorol, végül azzá válik. Ha hazudozik, hazug lesz. A hazugság útja a halálba visz, aki azon jár, erkölcsében, lelkében meghal. „Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik,

az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.” (Jak 3,1–2)

-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-,

Oswald Chambers "Krisztus mindenekfelett" c. könyvéből

FÁJDALMAK ISMERŐJE

"Fájdalmak férfia és betegség ismerője" (Ézs 53,3).

Mi nem ismerjük úgy a fájdalmat, ahogy a mi Urunk ismerte; eltűrjük a fájdalmakat, átesünk
rajtuk, de közelről nem ismerjük. Életünk kezdetén nem békülünk meg magunkban a bűn tényével. Ésszerűen nézzük az életet és azt állítjuk, hogy aki vigyáz az ösztöneire és neveli magát, az élhet olyan életet, ami lassan-lassan belenő az Istennel való életbe. De előre haladva rájövünk, hogy van bennünk valami, amit kifelejtettünk számításunkból - a bűn, és ez felborítja minden tervünket. A bűn a dolgok alapját zavarossá tette, nem ésszerűvé. El kell ismernünk, hogy a bűn tény, nem valaminek a hiánya. A bűn véres lázadás Isten ellen. Vagy Istennek vagy a bűnnek meg kell halnia az életemben. Az Újszövetség félreérthetetlenül odaállít minket ez elé a "vagy-vagy" elé. Ha a bűn uralkodik bennem, meghal bennem Isten élete; ha pedig Isten uralkodik bennem, akkor meghal a bennem levő bűn. Harmadik lehetőség nincs. Jézus Krisztust a bűn kiteljesedése feszítette keresztre. Ami igaz volt Isten földi történetében, igaz a te életedben, meg az enyémben is. Gondolkozásunkban ki kell békülnünk azzal a ténnyel, hogy a bűn az egyetlen magyarázata annak, miért jött Jézus Krisztus, de egyben az élet fájdalmainak és szomorúságainak a magyarázata is.